Sokolov

LIV.

Anna,

Elena a hátam mögé pillantott, kétségbeesve, halálra rémült arckifejezéssel nézett mögém.
Kinyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, hátracsuklott a feje majd összeesett.
Egy hangos puffanással ért földet az élettelen teste.

A homlokát találta el a lövedék, tökéletes pontossággal.
Az apró lyukon elkezdett kifolyni a halott nő vére, ami csakolyan vörös volt, mint a méregdrága estélyi ruhája és az ajkán lévő rúzs.

Nem az én fegyverem sült el.
Nem én lőttem le.

Hátrafordultam, hiszen megbeszéltük Vladimirral, hogy én büntetem meg Elenat, ha az nem vonul be önkéntesen a pszichiátriára.

A szívem eszeveszettül kalapálni kezdett, Igor tekintetével találtam szemben magam.
A pisztolyt immáron egyenesen rám szegezte.

-Vladimir menj ki. -morogta az őrének, aki ezt hallva meg sem moccant. -Vladimir! -Sokolov ezúttal erőteljesebben szólította meg, mindvégig engem nézve.
-Nem tehetem, Pakhan. Megígértem, hogy megóvom Annát. -felelte a szőke férfi mérhetetlen határozottsággal. Egyetlen centimétert sem moccant, mint egy szikla úgy állt a helyén.
-Ha nem mész ki, te leszel a következő akit fejbe lövök. -Igor halkan beszélt, már már rémisztően nyugodtan. Nem blöffölt, ezt tudtuk mindketten, hiszen a saját húgát egy perccel korábban ölte meg.
-Ha ezzel Anna megmenekül, akkor állok elébe. -válaszolta Vladimir, még mindig a Pakhant nézve. Nem véltem félelem jeleit felfedezni rajta, de ez nem jelentette azt, hogy ne érezte volna.
-Vlad, menj csak. Én jól leszek. -bólintottam egy bizonytalan, erőltetett mosoly kíséretében.
Pontosan akkor Lazar morogva jelent meg.  Elkapta Vlad vállát és oroszul kezdett hozzá beszélni. A fiatal férfi még ekkor sem moccant, ezt megelégelve, a rangidős biztonsági ember bevetette az erejét. Valamiféle fojtó fogással szorította Vlad-ot, miközben egy másik őr segített neki kivonszolni a szobából a férfit.
-Istenem! Őt hagyjátok ki ebből! Ő nem tehet semmiről! Igor szólj, hogy ne bántsák! -reszketve akartam elindulni Vladimir után, de Sokolov megrázta a fejét, a fegyverét még mindig rám fogva.

-Devushka! -Vladimir a kezemben lévő pisztolyra biccentett, ezzel is emlékeztetve arra, hogy védjem meg magam. Nem számít ki ellen. Korábban is elmondta, hogy mindegy mikor, vagy miért kell használnom, tegyem meg, ha veszélyben az életem.

Még nem ocsúdtam fel a sokkból, amit az okozott, hogy Igor előttem gyilkolta meg a saját húgát. Remegő kézzel szorongattam a fegyvert a jobb kezemben, de nem vitt rá a lélek, hogy rászegezzem arra a férfira, akit mindennél jobban szerettem, még akkor sem ha ő pontosan ezt tette.

-Hazudtál. -morogta mély hangján, miközben én farkasszemet néztem a pisztolyával.
Az egész világom kártyavárként omlott össze abban a szobában.
-Megmagyarázom. -megráztam a fejem és előre léptem egyet -Igor! Nem tudom mit hallottál, de elmondok mindent! Vladimirnál van egy notesz, abban le van írva minden, amit tudnod kell!

A Pakhan szája gúnyos mosolyra húzódott.
-Szerinted ezután elhinnék bármit is amit mondanál? Hm, Anna? -egymás szemeit néztük, és ekkor tudatosult bennem, hogy Igor Sokolov azon oldalát ismerhetem meg, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Többé nem voltam az Annushkája, most már csak Anna voltam neki.
-Mond mi volt a terved, hm? Betöltötted az odaadó dada szerepét, csakhogy közelebb férkőzhess Alekshez? Ez volt a célod, igaz? Mindent kiterveltél, csakhogy bosszút állj a Sokolov családon?

Elszörnyedve hallgattam Igort, közel sem fedte a valóságot az, amivel gyanúsított.
Egy könnycsepp csordult le az arcomon, majd egy újabb és újabb.