Sokolov

IV.

Anna,

Lazar nem egy szószátyár típus, meg sem szólalt egész úton. Ha valaki azt mondaná, hogy néma elhinném neki.

-Benne van a szerződésedben, hogy nem szólhatsz hozzám? -szemforgatva fordultam az ablak felé, bámulva az elmosódó tájat. Kész kín szenvedés egy autóban ülni Lazar-al, és ha minden reggel megkell tennem vele ezt az utat Aleks iskolájáig majd haza, akkor elveszem a fegyverét és főbe lövöm magam.
-Kapcsolhatok rádiót? Kínos ez a csend, úgy érzem magam mint egy rosszul sikerült randi végén. -felhorkantottam, hiszen Lazar és én még véletlenül sem vegyülnénk normál esetben, valószínűleg ezzel egyetértene ő is.

Nem szólalt meg, csupán bekapcsolta a rádiót, valami irtózatos klasszikus zene kezdett halkan szólni, se szó se beszéd elkapcsoltam.
Úgy nézett rám mintha ufó lennék mikor elkezdtem dalolászni a nyolcvanas évek slágereit.

-Pakhan szeretné ha ma este elküldenéd neki emailben, azt, hogy Aleks hogyan viselkedett az elmúlt héten.
-Hogy mi? -tátva maradt a szám, ez egy rossz vicc? -Miért nem mondhatom el neki szóban, hogy a fia hogyan viselkedik? -értetlenkedve fordultam Lazar felé. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy el van rejtve valahova a kandi kamera.
-Pakhan elfoglalt, fontos találkozója van. Minden hétfőn jelentést kell küldened Aleksről. Ez a szabály, ne felejtsd el. -morogta tárgyilagosan, úgy mintha teljesen természetes lenne emailben kommunikálni Igorral a kisfiáról, miközben egy házban élünk. Miféle ember az akinek nincs öt perce a saját gyermekére?
-Ugh, oké, jó. -megráztam a fejem, az egész helyzet abszurd volt. Lazarnak nem tetszhetett a hangsúlyom és a mimikám, ez lerítt róla még akkor is ha pókerarccal vezetett tovább.

Igor,

A Camorrával manapság olyan üzletet kötni mintha egy gyermeket akarna az ember a zöldség evésre bírni.

Antonio Rossi egy éve vette át az apja helyét, ezzel Don-ná avanzsált.
Túl forrófejű, meggondolatlan és egocentrikus.
Az öreg Tony Rossi teljes ellentéte, sajnos a halála után az egyetlen örököse Antonio maradt.

Ha fent akartam tartani a látszat kapcsolatot akkor muszáj volt tárgyalnom vele, még akkor is ha a követelései abszurdak voltak.

Sergei Volkov, a stratégiai emberünk, csendben ült a fotelben, ő az aki mindennek és mindenkinek utánanéz, a CIA komputer technikája gyermekcipőben jár Volkovéhoz képest. Sosem mondanám el neki, de aranyat ér.
Konstantin Kozlov a mi saját pszichopatánk mögöttem állt összefont karokkal. A világ hetedik csodája, hogy nem a sarokban horkolt, hanem kivételesen figyelt. Utálja Antoniot, ez nekem kapóra jött. Konstantin apja volt előttem a Pakhan, viszont mind tudtuk, hogy Kosta nem léphetett az apja nyomdokaiba, nem mintha valaha is érdekelte volna ez a titulus.
Egyetlen egy dolog izgatja, a vér.
A legmocskosabb munkától sem riad vissza, kérdés nélkül vigyorogva megy likvidálni bárkit, bármikor.
Mikhail Kozlov, Konstantin Kozlov unokatestvére, a Bratva tárgyalója.
Érdeklődve figyelte az olaszokat, teljesen neutrális arckifejezéssel.
Megtévesztő a nyugodt szofisztikált külseje.
Bárkiből, bármit kiszed, bárkit bármire rábeszél.
Ő az akit tárgyalni küldünk.

Yuri Petrov és Dimitri Belov a régi motorosok, mindketten mellettem ültek, ők még apáinkkal dolgoztak, a Bratva gerincei.
Nem sűrűn vesznek részt olyan triviális meetingeken mint a mai.
Muszáj néha megmutatnom nekik, hogy a korom ellenére, a legjobb üzleteket kötöm a legkevesebb veszteséggel.
Igen, egy kicsit én is egocentrikus vagyok.