Sokolov

XXIII.

Anna,

Reggel a szokásos rutinomat végeztem.
Miután Aleks-et elkísértem iskolába Lazar-al, hazaérve, a konyhában csináltam egy kávét magamnak.

Arra egyáltalán nem számítottam, hogy a pincébe vezető lépcsőn bukkan fel a Pakhan.

Elfordultam, úgy téve mintha nem is létezne.
Tudtam, hogy nem ez a legjobb taktika hiszen ő a főnököm.
Mikor elsétált mellettem észrevettem, hogy mennyire összeszedetlenül néz ki.
Nem viselt zakót csak az ingjét, az is félig ki volt gombolva a mellkasán.
Láttam, hogy véres a kézfeje és a fehér ingje eleje.

Összevontam a szemöldököm majd a pince ajtó felé néztem.

-Felejtsd el. -morogta, úgy mintha olvasott volna a gondolataimban. Igen, talán kicsit túl kíváncsi voltam és az agyam elkezdett ezerrel zakatolni.
Mi történt ott lent? 
-Mégis mit? -felhorkantottam és belekortyoltam a kávémba, úgy mintha nem azon gondolkoztam volna, hogy tudok lemenni a pincébe észrevétlenül
-Ne sértegess, Annushka. Nem nézhetsz olyan hülyének, hogy azt hidd, nem tudom min jár az agyad. -megállt előttem és egyenesen a fejem fölött lévő polchoz nyúlt, hogy levegyen egy poharat

Felnéztem rá, a közelsége mindig megzavart, egy kicsit. Csupán pár centi lehetett köztünk, így jól láttam, hogy nincs rajta sebesülés, tehát az ott, az ingjén és a kézfején nem az ő vére.

-Hány centi vagy Pakhan? -felvontam a szemöldököm, úgy téve mintha nem éreznék megannyi szikrát mikor a közelemben van. Elakartam terelni a témát, nem volt hangulatom kora reggel vitába szállni a saját főnökömmel.
-Két méter és egy centi. -lenézett rám és megesküdtem volna rá, hogy direkt veszi le nevetségesen lassan azt a poharat, csak, hogy lássa a diszkomfortot az arcomon
-Nagyon pontos vagy, meg sem lep, hogy hozzá tetted azt az egy centit. -unottan néztem rá, miközben még mindig a kávémat iszogattam
-Annushka. -lehajolt a fülemhez és halkan suttogni kezdett, éreztem a meleg leheletét a bőrömön és a kölnijének az illatát az orromban. A szívem még hevesebben kezdett kalapálni. -Minden részlet fontos, különösképp ha méretről van szó. Hidd el, hamarosan minden egyes centimet érezni fogod.

Ekkor nyeltem félre a kávémat, erőteljes, nem túl nőies köhögésben törtem ki.
Nem hittem a fülemnek, nem számítottam arra, hogy ilyesmit fog mondani, legfőképp a múlt éjjel
történteket követően.

Látszólag élvezte a zavartságomat, hiszen elvigyorodott, büszkén figyelte a köhögéstől és szégyentől vöröslő arcomat.

Igor lassan a hátamra tette az egyik kezét és elkezdte azt simogatni, ez nem enyhített a köhécselésemen. Sőt csak méginkább zavarba hozott. Egy mozdulattal közelebb húzott magához és lehajolt az arcomhoz, az ajkaink között egyetlen centi sem maradt.
Hirtelen megszűnt a köhögés, azt felváltotta a szapora levegővétel. Úgy érezzem megállt az idő, kicsúszott a kezemből a kávés bögre, de mielőtt az földet ért volna Sokolov megfogta azt, úgy, hogy oda sem nézett. A szabad kezét használva a pultra tette azt, mindvégig a szemeimbe nézve.

Még közelebb hajolt, most már csak pár milliméter választotta el az ajkainkat. Éreztem a kölnijének az illatát, amit ezen a ponton jobban ismertem bármely illatnál.

A szívem hevesen kalapált a mellkasomban, a szemeibe néztem, abba az igazságtalanul gyönyörű szempárba.

-Oh. -Valeria döbbent hangjára kaptam fel a fejem. Igor arcán látható volt a feszültség, de nem húzódott azonnal el.
Egy pár pillanatig még előttem állt, majd megropogtatta a nyakát és távolabb lépett.

Valeria valamit oroszul kezdett motyogni, valószínűleg bocsánatot kért, és sietve kisétált a konyhából.

Mentálisan a falba vertem a fejem, hiszen most majd valahogy ki kell magyaráznom ezt a félreérthetetlen helyzetet.
Nem akartam, hogy szárnyra kapjon valamiféle pletyka, nem hiányzott, hogy Vladimir fülébe jusson a dolog.
Egyáltalán nem volt szükségem még több drámára, hiszen biztosan megutálna ha tudná, hogy a Pakhan miattam viselkedik vele úgy ahogy.