Sokolov

LV.

Anna,

Életemben sokszor megéltem már a lelki fájdalmat.
Akkor, amikor édesanyám az utolsó garast összekuporgatva, vásárolta meg karácsonyra azt a mesekönyvet amire vágytam.
Akkor, amikor édesapám az alkoholba menekült a munkahelyi sérülését követően, és az életerős férfi önmaga árnyékává vált.
Legfőkepp akkor, amikor Elena elvette tőlem a kisfiamat.

New Yorkba hatalmas álmokkal indultam, mindent elterveztem, az első pár hét egész jól alakult, a hulla hegyeket leszámítva.
Képes voltam a szüleimet anyagilag támogatni a fizetésemből, minden hónapban kétszer küldtem haza pénzt.
Olyan jól kerestem, hogy egy autót is tudtak venni és többé nem kellett aprót számolgatniuk.
Ha meghalok, újra visszazuhannak a mélyszegénységbe, ha kilehelem a lelkem, sosem fogom látni, ahogy felnő Aleks, az én szemem fénye.

A kisfiam létezése szebbé tette az életem, a tudat, hogy él és boldog, engem is azzá tett.
A kuncogása a legszebb melódiaként csengett a fülemben, azt kívántam, hogy bárcsak egy kicsit több időt tölthettem volna vele.
Szerettem volna még egyszer estimesét olvasni neki, újra megakartam hallgatni, ahogyan elmeséli miért is batman a kedvenc szuperhőse.
Utoljára érezni akartam a nyálas pusziját az orcámon, és az apró kezecskéit, amikkel oly szorosan tudott ölelni.
A kis arcát akartam érezni, amint azzal mellkasomhoz bújva hallgatja a szívverésem.
Megnyugtatta, hiszen lehet nem tudta, hogy én vagyok az édesanyja, de emlékezett a szívem dobbanásának dallamára, arra, amit kilenc hónapon át hallgatott.
Megnyugtatta a hangom, mivel minden este, míg a pocakomban növekedett, énekeltem neki.
Borzasztó énekhanggal, de annál nagyobb szeretettel.

Sosem vágytam nagy dolgokra, vagy luxusra.
Én csak egy olyan életet szerettem volna, amelyben van egy saját szerető, összetartó családom.

Karácsonyra mézeskalácsot szerettem volna sütni, és húsvétkor tojás vadászatot tartani a gyermekemmel. Látni akartam ahogy felcseperedik, a lehető legnagyobb szeretetben.
Végig akartam kísérni az életútját és őrizni minden egyes léptét.

Lassan leengedtem a kezem amiben a fegyvert tartottam.
Beletörődve dobtam le azt a földre.
Összerezzentem amikor Igor elkapta a felkaromat, olyan erősen, hogy azzal fájdalmat okozott.

Nem adtam hangot sem a lelki, sem a fizikai fájdalmamnak.
Némán tűrtem ahogyan kirángat az előudvarba.

Nem tudtam mit tehettem előző életemben, amivel ebben az életemben ennyit szenvedtem.
Elfogadtam a sorsomat, felpillantottam a villa első emeletén lévő negyedik ablakra, egyenesen Aleks szobája felé.

A könnyeim megállíthatatlanul folytak, lélekben elbúcsúztam tőle, és bocsánatot kértem amiért nem leszek mellette örökre, úgy ahogyan azt ígértem.

Igor volt az édesapja, akit születésétől kezdve ismert, én csak pár hónapja toppantam az életébe, az én hiányomon hamarabb túlteszi majd magát, mint az apjáén tenné.

-Szállj be! -Igor kinyitotta az autójának ajtaját. Felnéztem a férfi arcára, megnéztem magamnak jól, még utoljára.

Beültem az első ülésre, szótlanul meredtem magam elé.
Érdekes érzés elfogadni a halált.
Minden és semmi kavargott egyszerre bennem.

A Pakhan beindította az autómotort, ezzel elhagytuk a villát, és megint csak egy Sokolov miatt kellett hátrahagynom a gyermekem.

Reméltem, hogy Elenát a pokolban leköphetem és azt, hogy Igorral ott fogok találkozni, ha eljön az idő.

-Vladimirt ne bántsd, ő semmiről sem tehet. -suttogtam még mindig magam elé meredve, elmosódott a táj, a férfi eszeveszett sebességgel vezetett.
-Mégis miért viseled ennyire szíveden a sorsát? Hm? Tudod elnéztem neked, hogy eltitkoltad azt, amit megtudtál róla és Valeriaról. Szemet hunytam fölötte, csak azért, mert elvakítottak az érzelmeim. -elengedte a kormányt és elkezdte levenni a zakóját, majd a hátsó ülésre dobta azt és kigombolta az ingjén az első pár gombot. Ezután az ingujjait hajtotta fel, szabaddá téve a tetovált bőrét, mindezt úgy, hogy közben beletaposott a gázba.
-Azért tettem, mert sosem szúrnám hátba azokat, akik fontosak nekem, Pakhan. -feleltem miközben megtöröltem a szemeimet. Nem akartam megadni neki az elégtételt, nem szabadott többé gyengének mutatkoznom előtte.
-Vagy azért mert volt köztetek valami? -nem néztem rá ezt hallva, de még így is éreztem magamon a tekintetét. Egyenesen felém fordítva az arcát, mereven bámulni kezdett, ahelyett, hogy a jeges, fákkal szegélyezett utat nézte volna.
-Sosem volt köztünk semmi. Ezt te is tudod. -nyeltem egy hatalmasat, sajgott a lelkem a sokadig rágalmazást hallgatva.
-Miből gondolod, hogy elhiszek neked bármit is ezek után? -gúnyos hangsúllyal beszélt.