Sokolov

XLIII.

Anna,

Az ajtóhoz siettem, hiszen a kopogás csak nem akart megszűnni, féltem, hogy rám töri az ajtót, bárki is legyen a másik oldalon.

Bosszankodva igazítottam meg a szana-szét álló hajam.

-Megyek már! -trappolva indultam előre, megragadtam a kilincset és kitártam az ajtómat.
Legnagyobb döbbenetemre Vladimir állt a túloldalon, meg se várta, hogy megszólaljak.
Sietve belépett a szobámba egyetlen szó nélkül.

Egy aktát szorongatott a kezében.
Sosem láttam még ennyire feszültnek, lihegve ült le az ágyam szélére a mappát a kezeiben tartva, a fejét lehajtva. Bámult maga elé, úgy festett mint aki nagyon sietett.

-Minden rendben? -aggódva kérdeztem és lassan felé lépkedve letérdeltem elé. -Vlad?

A férfi csak némán bámulta a padlót a talpa alatt.
Egy perc néma csend után rám szegte a zöld szemeit. -Bajban vagy, Devushka.

Ezt hallva úgy éreztem mintha megnyílt volna alattam a talaj. A férfi, a kezében lévő iratokra nézett. -Ebben benne van az egész életed. Lazar adta ide -mély levegőt vett és a szabad kezével beletúrt a szőke hajába, ezután folytatta -azt az utasítást adta, hogy tegyem be a Pakhan irodájába és semmi esetre se olvassak bele, mert ez a főnök magánéletéhez tartozik. -lassan újra rám nézett -Devushka, az egész életed ebben van.

Elszörnyedve bámultam a mappát a kezei között.
Lehunytam egy pillanatra a szemeimet, hogy összeszedhessem a gondolataimat.
A szívem össze vissza kalapált a mellkasomban, úgy éreztem magam, mintha gyomron vágtak volna.

-Igor látta? -halkan elcsukló hangon kérdeztem. Rettegtem, hogy Sokolov belenézett és előbb tudta meg a titkomat, minthogy azt én elmondhattam volna neki.
-Nyet, még nem.
-Na és te? -bizonytalanul újra kinyitottam a szemeimet és egyenesen Vladimirra néztem.
Bólintott egy haloványat.
-Muszáj volt leellenőriznem. Ha olyat tartalmaz ami miatt bajba kerülhetsz, akkor... azt tudnom kellett. Devushka, tudom. -sajnálkozva nézett rám, ezután leült mellém a földre és magához húzott.
Oroszul kezdett beszélni, míg szorosan fogott és ringatott a karjai között.
Vladimir megtudta a legféltettebb titkomat, rettegni kezdtem, hogy emiatt elítél majd, hogy ő is a fejemhez fogja vágni a dolgot és elhord mindennek.

Halkan pityeregtem Vladimir mellkasához nyomott arccal.

Mint egy film úgy pörgött le előttem az a tíz hónap.

Az amikor megérkeztem, az amikor teherbe estem, és az, amikor Elena először zárt be.
Az amikor először pofozott fel, és az amikor a szökési kísérletem után bevitetett a magánkórházba és beindíttatta a szülést, a kiírt időpont előtt három héttel.

Azt mondta az én hibám, hiszen ha kivárja a negyvenedik hét végét, akkor megölöm a magam és ezzel a babát is.
Eszem ágában sem volt kárt tenni magamban míg terhes voltam, az öngyilkosság gondolata azután jött el, hogy haza értem Magyarországra a kisbabám nélkül.

Folyamatosan a hasamhoz kaptam, hiszen kilenc hónapon át benne nevelkedett a kisfiam.
A fájó felismerés, miszerint elvette tőlem, minden egyes nap kísértett.

Nem tudtam mennyi idő telhetett így el, az emlékeimbe veszve, Vladimir karjaiban.

-Minden rendben, shh shhh. -megpuszilta a fejem búbját ezután kinyitotta a mappát.
-Segítek neked. -motyogta. Figyeltem ahogyan kiszedett hat oldalnyi papírt.

Csupán csak hat oldal tartalmazta a negyven közel ötvenből, azt, ami évekkel korábban történt velem.
Igornak ez csak pár oldalnyi olvasmány lenne, nekem viszont a legkegyetlenebb emlékeimet őrizték a lapok.