Sokolov

VI.

Igor,

Megropogtattam a nyakamat és lehunytam egy pillanatra a szemeimet. Sok dolog van amire nem vagyok büszke, de a munkám nem tartozik ezek közé. A gyilkolás szükséges rossz, bár személy szerint nem érzem helytelennek. Megbántam már rengeteg mindent, azt, hogy nem csókoltam meg Sashat minden egyes pillanatban, vagy azt, hogy nem néztem meg vele azt a rossz romantikus filmet amit annyira szeretett. Viszont a gyilkolás olyan dolog amit sosem bántam meg.
Elkerülhetetlen velejárója a mindennapoknak ezekben a körökben, ebben nőttem fel.
Emlékszem az első ember tekintetére akit megöltem, olyan volt mint egy szánalmas sarokba szorított patkány. Apám nyomta a kezembe a fegyvert, mindössze tizennégy éves voltam. Azt mondta, hogy egy férfi csak akkor férfi ha nem riad meg semmitől, még attól sem ha valaki agyveleje borítja be.

Antonio Rossi idióta vigyorral az arcán bámult rám, majd lepillantott az élettelen tetemre.

-Ha nem basznál el mindent Rossi, akkor talán nem kéne kidobnom a kedvenc öltönyömet. -morogva töröltem le a szemüvegemről a vért, nem azért hordtam mert rossz lenne a látásom, szimplán csak bizalomgerjesztőbb voltam mikor viseltem. Sokak szerint túl intenzív a tekintetem, a hétköznapokban a javamra válik ha megbíznak bennem az emberek. Ezekben a helyzetekben meg magasról teszek arra, hogy ki kit gondol.
Antonio Rossi elcseszte az alkunkat, vakon megbízott egy jött ment Albán bandában, velük "biztosította" be a drog szállítmányt. Olyannyira, hogy három albánt kellett likvidálnom, nyolcvankettő másodperc alatt, igen számoltam.
Az embereim elintézték a többi nem kívánatos delikvenst mire elértem volna a kilencvenet.
Rossinak sokat kell még tanulnia, ahhoz, hogy tiszteljék. Nekem ez kapóra jött, hisz a saját embereivel játszik az idióta és a hírnevével.
A kezemre játszott, akarva akaratlanul, egy dolog idegesített mégpedig az inkompetenciája, mert ezzel bajba sodorta az én embereimet is. Vladimir kapott egy golyót a vállába, nem az első eset, de akármennyire is nehezteltem Vladra, én akartam meglőni ha újra rajtakapom Annával bájcsevegni és kacsintgatni.

-Mindenki követhet el apró hibákat, nem igaz, Pakhan? -vigyorogva gyújtott meg egy cigarettát és a szabad kezével fejbe lőtte a már halott albánt.
-Ez nem apró hiba volt, ha így folytatod búcsút inthetsz az üzletnek, a Yakuza biztos örülne neki.
-Woah Igor, barátom. -megrázta a fejét majd eldobta a cigarettáját egyenesen a földön lévő tetemre -Megkötöttük az üzletett, a szállítmány itt van. Akkor mégis miért idegeskedünk? -volt képe gőgösen beszélni, legszívesebben behúztam volna neki, de akkor Aleks biztosan megkérdezte volna mitől sebes a kezem és bizony nem szerettem hazudni Malyshnak.
-Egy esélyt kapsz bizonyítani! Ha elcseszed, akkor magam választom ki a koporsódat! -visszavettem a szemüvegem és elsimítottam a zakómon lévő ráncokat.

Az elmebeteg Kosta mániákus röhögésére kaptam oldalra a fejem, éreztem, hogy migrénem lesz, ennyi hülyével csak én lehetek megáldva.
Olyan jól szórakozott azon ahogyan az utolsó életben lévő embert verte, mintha a világ legviccesebb dolgát tenné.
Megesküdtem volna rá, hogy a fejére ejtették gyerekként.

-Nos, Rossi, azt hiszem Pakhan mindent elmondott, szeretnénk ha a közeljövőben minden megkötött üzletünk a tervek szerint zajlana. Nem akarunk felesleges feszültség forrást a Bratva és Camorra között. Sajnálatos lenne ha egy újabb kellemetlenség miatt meg kéne szakítanunk a kapcsolatot idő előtt. Mindkét fél érdeke ugyan az, mégpedig az üzlet és lojalitás. -Mikhail egyenes háttal nyugodt hangsúllyal beszélt, egy finom mozdulattal eltette a fegyverét majd Rossira mosolygott úgy mint egy kibaszott elmebeteg, pont mint a még őrültebb unokatestvére Konstantin, aki még mindig röhögve kínozta az albánt. -Mindannyian elfáradtunk, javaslom, hogy szólj az embereidnek, takarítsanak fel és nem csak erre a helyre értem. -Mikhail körbepillantott az elhagyatott gyárépületben sóhajtva, de nem a hulla hegyekre értette a takarítást, a pénzmosásról beszélt.