Sokolov

XII.

Anna,

-Kimehetünk anyához?

Aleks kérdését hallva letettem a mesekönyvet, sóhajtottam egyet. Harmadszorra kérdezte meg tíz percen belül, nem volt szívem tovább elterelni a figyelmét.
-Apukáddal nem mentetek ki tegnap? -simogatni kezdtem a fürtjeit, ekkor majdhogynem szipogásba kezdett. Hirtelen az ölembe mászott és a mellkasomhoz nyomta a kis fülét. Folyton ezt csinálta, hallgatta a szívverésem, valamiért megnyugtatta, és engem is.
-Apa mindig szomorú ha kimegyünk, ő nem beszél, csak nézi anyát. -motyogta a gyermek hozzám bújva. Aleks nem mondta ki, hogy sír vagy sírkő, ő jelen időben beszélt Sasharól.
-Hmmm, apukád valószínűleg magában beszélget anyukáddal. Tudod az angyalokkal gondolatban is tudsz kommunikálni. Nem kell kimennünk anyukádhoz, hogy elmondjuk neki milyen napod volt, hiszen anyukád -elhúzódtam egy kicsit tőle és a szívecskéjéhez tettem a tenyerem -itt van bent.

Aleks kíváncsian nézett rám, majd az alsó ajka remegni kezdett. -Fáj a szívem, hiányzik.
-Oh kincsem. -magamhoz öleltem és ringatni kezdtem a karjaimban. Megszakadt a szívem, átakartam venni a fájdalmát, egyetlen egy kisgyermeknek sem szabadna átélnie a gyászt.
-Sírj csak, add ki magadból. Én itt vagyok, itt vagyok neked. -halkan nyugtattam, miközben úgy ringattam mintha az én gyermekem lenne. -Anyukád nagyon büszke lenne rád, te vagy a legszuperebb kisfiú akit ismerek, és ha felnősz, te leszel a legnagyszerűbb férfi aki valaha létezett. Menőbb leszel mint batman. -elmosolyodtam, próbáltam jó kedvre deríteni még akkor is ha a szívem megszakadt érte. Felnézett rám azokkal a hatalmas szemekkel és elolvadtam, megakartam óvni a világ összes fájdalmától, vigyázni akartam rá és minden lépését végig követni a felnőtté válás útján.
-Szeretlek, mint anyát. -motyogta halkan, és ezt hallva lehunytam a szemem, visszatartva a könnyeimet. A tenyeremet a tarkójára tettem és a mellkasomhoz húztam a kis arcát, hogy hallhassa a szívverésem. -Én is szeretlek. -feleltem suttogva. Bizony úgy hozzám nőtt ez a kisfiú mintha a családom része lenne, mintha a részem lenne. Bármennyire küzdöttem a könnyeim ellen, azok elkezdtek folyni.

Nem tudtam nemet mondani neki, pár perccel később már Igor irodája előtt álltam Aleks kezét fogva, kopogtattam és vártam.

Lazar nyitott ajtót, nem tűnt túl boldognak a látványomtól, viszont a clubban történtek óta kicsit talán kevésbé gyilkos tekintettel néz rám.
A karjaiban cipelt ki miközben én bőgtem, majd haza hozott és lefektetett aludni is.
Nem beszéltünk azóta, sőt azelőtt sem túl sokat, de akkor láttam rajta az aggodalmat.
Hálás voltam neki, hogy a csendes támaszom volt.

-Beszélhetek apával? -Aleks mosolyogva nézett Lazarra, mielőtt én megszólalhattam volna.

Az őr bólintott és félre állt, ha én kérdeztem volna biztos nem ment volna ilyen egyszerűen a dolog.

Igor az asztalához dőlve állt, a kezeit annak szélén tartotta, vele szemben ült Mikhail a csendes férfi, egy fél pillantást intézett felém, pont mint legutóbb nem izgatta a jelenlétem.
Sergei mellette ült, megint csak úgy nézett rám mint első találkozásunkkor, ugyan itt az irodában. Felvont szemöldökkel, érdeklődve, mintha várná miféle dráma készül kibontakozni.
Már csak egy csomag popcorn hiányzott az öléből.
Kosta az az ijesztő nagyon izmos, nagyon rémisztő alak a falhoz dőlve állt és egy könyvet forgatott a kezében. -Ez egy szar. -bosszankodva ledobta az asztalra, hirtelen Aleksre szegte az arcát, vigyorogva tisztelgett a kisfiúnak, azután egyenesen rám nézett. Megnyalta a fogsorát és kinyitotta a száját. Előre féltem, hogy mi fog elhangzani tőle. Legutóbb sem tűnt szégyenlős típusnak. -Oh, Anna, ugye?
-Tudod, hogy hívják, most fogd be. -unottan rázta a fejét Mikhail