Sokolov

VII.

Anna

Nem tudom mi változott azóta, hogy meglőtték Vlad-ot, de érezhető volt a levegőben a feszültség. Mintha mindenki készenlétben állt volna egy esetleges támadásra.
Az is lehet, hogy csak én képzeltem többet a dolgokba.

-Megmutatod mit írtál ma? -megsimogattam Aleks feje búbját, ekkor felém nyújtotta a naplót. Ma nem akart olvasni, ezért szerettem volna tudni, hogy mégis mi zavarja.

"Hiányzol anya." Csupán ennyi állt a lapon, általában tele ír egy oldalt, de ma nem tette. Becsuktam a füzetet aminek a borítójára együtt ragasztottunk mindenféle matricát, még egy Supermaneset is megengedett nekem.

-Tudod, Aleks, nekem is nagyon hiányzik valaki. Nagyon közel állt hozzám, olyan közel amennyire egy ember közel állhat a másikhoz. Folyton velem volt, sokszor hallgattam a szívverését, sőt fel is vettem és este arra aludtam el. -meredtem magam elé Sasha sírkövét bámulva. Előre hajoltam és lesöpörtem róla azt a pár darab levelet amit rá fújt a szél és rátettem egy nefelejcs virágot.
-Neked is az anyukád hiányzik? -megtörölte a kis arcát szipogva, majd az ölembe hajtotta a fejét. Simogatni kezdtem a kis fürtjeit, nem mondhattam el neki, hogy nekem nem a szüleim hiányoznak...
-Nem, nekem ... -a torkomban a gombóc kezdett folyogatóvá válni, nyeltem egy nagyot -Nekem egy fiú hiányzik. -megköszörültem a torkom és ezúttal én töröltem le a könnyeimet az arcomról
-A szerelmed? Meghalt? -hatalmas szemekkel nézett rám, hirtelen felült és csak figyelte az arcomat
-Nem a szerelmem, annál sokkal többet jelentett nekem. -elmosolyodtam ahogyan felelevenedtek az emlékeim. Keserédes érzés lett úrrá a mellkasomban. -Nagyon szerettem és mindig is szeretni fogom.
-Mint apa anyát?
-Mondhatjuk úgy is. -megböktem a pisze orrocskáját ekkor végre elmosolyodott ő is
-Holnap mindenki anyukája ott lesz az iskolában csak az enyém nem. -motyogta halkan, a hangjában hallottam a fájdalmat és a vágyódást
-Nos, még szerencse, hogy neked van egy nagyszerű apukád aki elkísér majd. -mozgatni kezdtem a szemöldököm és magamhoz öleltem kuncogva. Reméltem, hogy elterelem a figyelmét. Az agyam zakatolt, valahogy muszáj lesz Sokolov-al beszélnem Aleks-ről.

Fogalmam sem volt arról, hogyan fogom kivitelezni, hiszen azóta az este óta amikor Vladimirt összefoltozták, folyamatosan jelen vannak azok a fura emberek. Kosta, Sergei és Mikhail.
Állandóan Igor irodájában vannak és olykor feltűnik egy egy idősebb, oroszul beszélő, nagyon mogorva kinézetű alak is.
Lassan három napja, hogy a házból ki be járnak az ijesztőbbnél ijesztőbb figurák.

Az udvarban is folyton körülöttünk állt egy őr, nem Vlad, ami meglepett hisz ő ügyel Aleks-re.
Kezdtem megszokni a felfegyverzett őrök jelenlétét, amit sosem hittem volna.

Lassan besétáltunk a házba Aleks-el, és mintha csak megidéztük volna Igort, épp belefutottunk az iroda előtt elsétálva.
Lazar szorosan a főnökét követve sétált, úgy mintha annak árnyéka lenne.

-Pakhan, beszélhetnénk? -kissé megszaporáztam a lépteimet mikor az ellentétes irányba indultak el, egyenes le a pince felé.
Mindig úgy képzeltem, hogy az egy kínzókamra lehet, hisz Valeria szinte ájulás közeli állapotba került, mikor kézzel lábbal magyarázva beszélgettünk és rákérdeztem, hogy mi van lent.

Aleks egy kis bogarat tartott a kezében és büszkén mutogatni kezdte Lazarnak, akit először láttam mosolyogni. Majdnem leültem ott helyben. Lazar képes az érzelmekre? Ki hitte volna...
Míg az őrt lefoglalta a kisfiú, addig kihasználtam az alkalmat és hirtelen felindulásból belemásztam Igor Sokolov aurájába. Úgy mint mikor titkokat osztunk meg a legjobb barátunkkal.
Kissé felé hajolva kezdtem suttogásba, még körbe is néztem előtte.
Igor felvonta a szemöldökét, a döbbenet és a "mit képzel ez a nő magáról"  kiült az arcára.