Sokolov

XIII.

Anna,

Mikor felébredtem Aleks mellett, észrevettem azt a hatalmas embert abban a kicsi székben, alig fért el benne, pedig egy rendes méretű szék volt.
Csak beszerettem volna takarni mielőtt kimegyek a szobából, de a legnagyobb döbbenetemre, hirtelen kinyitotta a szemeit és üvegesen nézett rám. A csuklómat olyan gyorsan kapta el, hogy időm sem volt reagálni.
Szólongattam, ismételgettem, hogy én vagyok az, csak én, de nem segített. Mintha az elméje nem lett volna jelen, csak a teste. Nevét szólongatva tért vissza.
Szinte riadtan nézett a kezemre, mint aki félt, hogy kárt tett bennem.
Sosem láttam még ezt az oldalát.

Majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt.

A csuklóm reggelre a lila minden árnyalatában pompázott, kellemetlen volt mozgatni, de nem voltam mérges.
Igornak problémái vannak, sokkal súlyosabbak mint hittem volna.

A disszociáció érdekes jelenség.
Mintha egy gombot nyomnánk meg és ennek segítségével mentálisan kilépnénk a számunkra stresszes vagy traumatikus helyzetekből. Ezek a „távollétek" nem szándékosak vagy tudatosak.
Ez egy védekező mechanizmus, amolyan menekülési lehetőség a valóságból, az emlékeket és érzéseket távol tartja a normál tudatállapottól, azt az érzetet kelti, hogy a trauma valaki mással történik vagy történt, ezzel kiiktatva a fájdalomérzékelést.

Nem tudtam, hogy Igor tisztában van-e azzal, hogy pontosan ez történt vele.
Vajon sokszor előfordul nála ez?

-Devushka! Mi történt a kezeddel? -Vladimir ült le mellém a konyhában.
-Elestem. -gondolkodás nélkül vágtam rá, belekortyolva a kávémba
-Érdekesen eshettél el. Látom az ujjlenyomatokat a bőrödön. Ki bántott? -nem nézett rám, meredt maga elé, az állkapcsát kattogtatva.
-Senki sem bántott, mondom, hogy elestem. -megvontam a vállam és próbálva oldani a helyzetet megböktem az oldalát, ettől mindig összerezzent.
Vladimir csikis.
-Hazudhatsz magadnak, de nekem nem tudsz, ha valaki bánt mond el, elintézem neked. Ígérem, rád is vigyázok, te is a család része vagy. -eltolta a kezem és mély levegőt vett, majd lazán megemelte a kávés bögrémet és meghúzta.

Mosolyogva figyeltem, megmelengette a szívem, hogy családként hivatkozott ránk, az itt lévőkre.
Bizony ő csak ezt a helyet ismerte, neki tényleg ez volt az otthona.

-Nem tea. -kuncogtam, mikor fintorogva tolta vissza elém a kávémat
-Szar az ízlésed Anna, egy jó teával kell a napot indítani!
-Oh, ki vagy te Vlad? Az angol királyi sarjak egyike? -nevetésben törtem ki.
Mindig mókásnak tartottam amikor az orra alatt oroszul kezdett szidni.
-Idegesítő egy nőszemély vagy, de csíplek. -vigyorogva a hónalja alá húzta a fejem egy idióta szorító fogásba, közben szüntelenül kócolta a hajam hangosan hahotázva
-Elég gyerekek! -Nana sóhajtozva sétált be a konyhába, és mi mint a szófogadó kölykök vigyázzba ültünk és az orrunk alatt kuncogtunk tovább -Istenem adj erőt, hogy ezt a kettőt elviseljem.
-Én is szeretlek Babushka! -felpattant Vlad és egyenesen Nanához sétált, fölé tornyosult majd lehajolt és megpuszilta a feje búbját
-Elég legyen, te fiú! Menj a dolgodra ne engem idegesíts. -morogta Nana haloványan mosolyogva. Mielőtt kisétált volna Vlad, annak kezébe nyomott egy bögrét az idős asszony, bizony a kedvenc teájával megtöltve.

-Hol van Valeria? -Nana felé fordultam mikor Vladimir kiment
-Nem érzi jól magát, pihen. Ne zavard. -tett vett a konyhában és nekem egyre gyanúsabb lett az, hogy Valeria sűrűn eltűnik egy egy napra. Ilyenkor mindig azt mondta Nana, hogy nincs jól a lány.
-Beteg?

Nana bólintott egy aprót, majd a kezembe nyomott egy szendvicset. -Edd meg, ma sok dolgunk lesz. Holnap este összejövetelt tart a Pakhan. Rendbe kell tennünk a házat, mindenhol áll a mocsok.