Sokolov

XI.

Anna,

A tánc egy önkifejezési forma, úgy mint a festészet vagy a költészet.
Mindenki másban találja meg önmagát.
Nos az a tánc amit én kezdtem el járni veszélyes volt. Az ördög tangójaként hivatkoznék rá ha meg kellene neveznem.

Nana szerint nincs jó és rossz, mégis úgy véltem, hogy az én történetemben Igor maga az ördög.
Milyen ember az aki megöl másokat szemrebbenés nélkül?
De milyen ember az, aki ezután sem egy szörnyetegként tekint rá? Csupán "csak" ördögként.
Hisz az ördög is angyal volt egykoron.
Senki sem születik gonosznak, az életünk formál azzá akikké válunk.
Kisfiúként bizonyára olyan ártatlan lehetett mint Aleks, de az édesanyja halála valamit megtört benne. Talán emiatt félt, hogy az egyetlen fia is olyan sorsra jut mint ő, talán ezért akarja, hogy itt maradjak.

Aleksnek szüksége van rám, ezt ő mondta előző este.

Sasha sírjánál ültünk, szokásosan olvasgatva Aleks naplóját.
Ma reggel pillangót kergettünk itt a kertben, azután gyíkra vadásztunk, még Olgának is segítettünk pitét sütni.
A nap alatt heverészve szunyókáltunk ebéd után, ezt követően lerajzoltuk a fát ami alatt ültünk.

A kisfiú bőszen, csillogó szemekkel mesélt el mindent amit ma csináltunk, még mindig úgy mintha az édesanyja válaszára várna.

Oldalra pillantva láttam, hogy Vladimir minket néz, akárhányszor összetalálkozott a tekintetünk gyorsan elfordította a fejét.
A tegnap esti viselkedése fájt, hiszen sosem hittem volna, hogy képes lenne a felkaromnál fogva rángatni maga után, a főnöke parancsára.
Realizálódott bennem, hogy Igor szava felülírja a barátságunkat.
Ha a Pakhan megkérné, hogy lőjön fejbe, akkor azt is megtenné, szemrebbenés nélkül.
Itt nincsennek mély barátságok, itt hierarchia van aminek én valahol a legalján vagyok.
Persze, hogy rosszul érintett, pedig sejthettem volna, hogy én elenyésző tényező vagyok az életében.
Vágytam a barátokra, a nevetésre és a felnőtt társaságra.

A tegnap este, leszámítva a lövöldözést, ízelítőt adott abból, hogy milyen lehetne az életem ha egyedül élnék.
Azt tehetném amit csak szeretnék, oda mehetnék ahová csak szeretnék azzal akivel csak szeretnék. 
A gond az volt, hogy mégsem pakoltam össze és léptem le.
Maradtam.

Aleksnek szüksége van rám, vízhangzott a fülemben Igor mondata.
Az igazság az, hogy nekem is szükségem volt Aleksra, talán jobban is mint neki rám.

Elfáradtam, Vladimir árnyékként követett minket egész nap, hisz ez a munkája, vigyázni a Pakhan kisfiának testi épségére. Olykor eltűnődtem azon, hogy mennyire lehet veszélyben ez a gyermek ha még itthon is fegyveres őrökkel kell vigyázni rá.

A házban szokásosan elindultunk az első emelete Aleks szobája felé, de megtorpantam amikor észrevettem Igort a lépcső tetején állni.

A kisfia boldogan rohant felé, örült az apjának, mint mindig. Oroszul váltottak pár szót, a férfi megpuszilta gyermeke feje tetejét, és a kicsi kuncogva a szobájába szökdécselt, kiakartam kerülni a főnökömet, hogy követhessem Alekset, de ekkor elém állt.

-Nyet. -mint egy válasz fal úgy állt be közém és Aleks szobája közé. Lassan felpillantottam rá, nem viselte a szemüvegét és most először figyeltem meg úgy igazán az arcát. Apró egy, két centis heget véltem felfedezni a szemöldökének végén, függőlegesen. Olyan volt mint egy régi vágás. Az állkapocscsontja nagyon kontúros, igazságtalanul tökéletes. Az ajka szép ívelt, puhának tűnt. Az orra tökéletesen passzolt az arcának többi részéhez, nem pisze nem is nagy, és nem is ferde. A sűrű sötét szempillái tökéletes keretet adtak a kék szemeinek, amik olyanok voltak mint a tenger. A fekete haja oldalt kissé rövidebbre volt nyírva, felül pont olyan hossza volt amibe bele lehetett túrni, olykor egy egy tincs előre omlott. Bizony ő volt a legszebb férfi akit valaha láttam. A vak is látta, hogy vonzó.
Nem csak én bámultam őt némán, hisz nem szólalt meg.
Ő is nézett, pontosan úgy ahogyan én őt.
Láttam, hogy vizsgálja az arcom minden egyes szegletét, a szemeimet, az orromat az ajkaimat, majd újra a szemeimbe nézett.