One of the Boys

Búcsú

Louis's pov
Kettő héttel és egy nappal korábban

-Lottie kórházban van. - mondom Zaynnek. Már elkezdődött a munkaideje, de muszáj vele beszélnem. Niallnek is elmondtam már, de mégis más ha egy olyannal tudsz beszélni, aki ismeri is.

-Istenem, Lou! Mi történt? - kérdi Zayn, kezét a szája elé kapja.

-Kigyulladt a lakása, és ki akarta menteni a kutyáját. - sóhajtok - Kómában van, mert túl sok füstöt lélegzett be.

-Ez szörnyű - mondja Zayn elcsukló hangon - Remélem minél hamarabb felépül.

-A telefonban semmi bíztatót nem tudtak mondani, hiába kérdeztem. Csak azt mondták, hogy menjek be meglátogatni.

-Mikor lehet menni hozzá? Veled megyek. - mondja Zayn és megfogja a vállamat.

-Azt mondták, hogy bármikor mehetek és maradhatok ameddig csak szeretnék.

Tudom, hogy ez nem hangzik jól. Ilyet csak akkor engednek meg, ha már tudják, hogy semmi esélye sincs túlélni. Zaynnel azonnal elindulunk, hiába van már este. Egy óra az út a kórházig, szinte teljes csendben töltjük, így bőven van időm gondolkozni.

Évek óta nem láttam a húgomat. Még csak telefonon sem beszéltünk, egy üzenetet sem váltottunk. Ő akarta így, én próbálkoztam az elején. Tényleg próbálkoztam, de nem volt hajlandó velem beszélni. Így szép lassan elengedtem, már nem kötődök annyira hozzá, bár sosem volt túl szoros a kapcsolatunk, még a szüleink halála előtt sem.

Ahogy megérkezünk és megmutatják a kórtermet ahol Lottie fekszik, hirtelen áll meg bennem az ütő. Egy lepedő van rajta. A fejétől a lába ujjáig be van takarva. Nem csipog semmilyen gép, nincs neki infúzió bekötve. Mire szólásra nyitnám a számat, a mellettünk álló ápoló megszólal.

-Őszinte részvétem.

Teljesen lefagyok. Én voltam, aki azonosította a szüleinket a baleset után, és bár elég régen történt ahhoz, hogy már ne jusson eszembe minden egyes nap, most hirtelen a szemem előtt látom őket. Összetörve, tele sebekkel és karcolásokkal, élettelenül. Csak állok a kórterem ajtajában, magam elé meredek egyenesen a letakart húgomra.

Zaynre nézek, megfogom a kezét és együtt lépkedünk közelebb. Az itt dolgozó az ágy másik oldalán áll, kérdés nélkül takarja ki, egészen lehúzza a nyakáig a lepedőt, majd magunkra hagy.

Békésnek tűnik. Nincs az arcán semmilyen fájdalom, egyszerűen olyan mintha csak aludna. Jobb helyen van most. Tudom hogy jobb helyen van, mert az élet igazságtalan, ez a világ pedig undorító. Éppen csak betöltötte a tizennyolcat, mikor meghaltak a szüleink. Éppen csak elkezdte az egyetemet. Az élet esélyt sem adott neki arra, hogy kiélvezze a sajátját. Tudom, hogy a mennyországban újra találkozhat anyuékkal, tudom hogy bár biztos nekik is fáj, de tárt karokkal várják odafenn.

Megsimítom az arcát, még csak nem is hideg.

-Jobb helyen van. - mondom ki hangosan amit gondolok - Anyuékkal van.

Zayn szipog egy kicsit, majd megtörli a szemét - Tudom. Csak nehéz felfogni, hogy ilyen fiatalon..

Csendben töltjük bent a maradék időt. Visszagondolok a gyerekkori szép emlékekre Lottieval, a sok közös játszásra, a vitákra, hogy kinél legyen a távirányító, hogy mikor ülhet ő is a számítógéphez. Mosolyt csal az arcomra a rengeteg emlék felidézése.