One of the Boys

Vége

Nagyjából.. két hónapja történt már, és én itt állok a már szinte üressé vált albérletemben, az egyetlen tükör előtt. Mindent eladtam. Mindent eladtam már, ami mozdítható és tudok nélküle élni. A bútorokat, a TV-t, még az edényeket is, mert elfogyott a félretett pénzem.

Ahogy a tükörbe nézek, magamra sem ismerek. A hajam csapzott, a szemeim alatt hatalmas sötét karikák vannak és kilátszanak a bordáim. Arra sem emlékszek, hogy mikor ettem utoljára.

Mi lett belőlem? Mit tettem magammal? Undorítóan nézek ki. Az egyetlen barátom a dílerem és most pontosan azzá válok, amit az intézetben is mindig a fejemhez vágtak. Egy lecsúszott, drogos kurva lett belőlem.

Muszáj valahogy.. muszáj valakivel beszélnem. Talán felhívhatnám Zaynt. Már arra sem emlékszek, hogy mégis hogyan került bele a telefonomba a száma, de azt tudom, hogy itt van. Mert ő az egyetlen kontaktom.

Elönti a mellkasomat az önsajnálat és.. és a vágy, hogy eltűnjön ez az érzés. Több ezer fontnyi kokain és fű van eldugva az ágyneműtartómba, amiből most egy keveset előveszek, hogy tekerjek egy poros cigit. Ez ma.. talán a harmadik? De lehet már a negyedik, kicsit felborult a bioritmusom, van hogy egész éjjel fent vagyok és van hogy egész nappal csak alszom, így követni sem tudom már, hogy ez hányadik és nem is akarom.

Az elmúlt két hónapban azon kívül, amit a dílerrel beszéltem igazából meg sem szólaltam. Annál az embernél is utoljára két hete voltam, mert akkor adtam el az összes cuccomat és hirtelen lett sok pénzem. Most viszont már nincs több, nem tudok venni még kaját sem, de ha van bennem egy kis por, akkor nem is vagyok éhes. Ezért már nem csak heti egy-két alkalommal szívom, mint az elején, hanem napi rendszerességgel.

A kezem remeg, ahogy a számhoz emelem, majd meggyújtom a cigaretta végét. Csak a feszültséget érzem a mellkasomban, mert valakivel muszáj beszélnem, de ahogy leszívom mélyre a füstöt enyhe bizsergés járja át a testemet, majd gyorsan elnyom mindent az eufória.

És most újra itt van a megszokott üresség, amit hajszolok minden nap, és csak ezzel érem el. Mintha minden pörögne körülöttem, ugyanakkor egyhelyben állna. Minden felfokozott, mégis minden tompa. Mintha csak egy lázálom lenne az egész, nem is a valóság.

Folyik rólam az izzadtság, pedig sarkig nyitva van az ablak és tudom, hogy jéghideg levegő áramlik be rajta, és nekem mégis melegem van.

De most valami más. Az üresség hirtelen tűnik el és átveszi a helyét a pánik. Mit tettem? Teljesen egyedül vagyok, pedig mindenem megvolt. Egy munka, amit szeretek. Barátok, akikre bármikor számíthattam. És a szerelem, aminek az érzéséhez semmi sem ér fel.

Boldog voltam. És mégis mindent eldobtam magamtól. Semmit nem oldott meg a kokain, megmaradt ugyanaz a probléma csak még tetőzte több másik. És ha igazán őszinte akarok lenni, már rohadtul az a legkisebb problémám, ami eredetileg volt.

Hiányzik.

De mégis.. ahogy egy kicsit rosszul érzem magam, azonnal a kokain után nyúlok. Képtelen vagyok nemet mondani rá, mert valamiféle vigaszt nyújt. Mert csak ez maradt nekem. Akkor is, ha minden egyes adag után úgy érzem, hogy egy újabb darabot veszítek el magamból. A régi önmagamból.

Egy darabig csak hanyatt fekszek az ágyamon, majd sikerül végre összeszedni magam. El kell mennem a klubhoz, találkoznom kell Zaynnel. Vagy Amberrel, Niallel, Liammel... Louisval. Beszélgetni akarok velük, megkérni őket, hogy segítsenek. Bocsánatot akarok kérni, könyörögni nekik, hogy nézzék el nekem mindazt, amit tettem. Megígérni nekik, hogy soha többé nem csinálom, hogy soha többé még csak rá sem nézek erre a szarra.

Csak látni akarom őket.

Felülök az ágyban és megnézem az időt. Már kinyitott a bár, így gyorsan elindulok. Az emberek az utcán furán néznek rám. Egy szál pólóban vagyok, amíg ők már kabátot vettek magukra. Nem fázok, még csak meg sem csap a hideg. Sietek a bár felé, hogy minél hamarabb odaérjek.

Már az utcában vagyok. Gyorsan szedem a lábaimat és várom az E betű ismerős villogását, de nem látom. A neon felirat nincs felkapcsolva, nem világítja be a járdát rózsaszín fénnyel, úgy ahogy eddig. Ahogy odaérek a kilincsre teszem a kezemet, de hiába nyomom le többször is, az ajtó nem nyílik.

Miért nincs nyitva? Hevesen rángatom az ajtót, de mindhiába. A kilincsbe kapaszkodva guggolok le az ajtó elé. Nincs nyitva. Nem jutok be. Nem láthatom őket. Nem beszélhetek velük. Nem kérhetek segítséget.

Zihálva kapkodom a levegőt a számon, a sírás fojtogat miközben próbálom feldolgozni, hogy minden reményem elveszett. A pánik teljesen átveszi a hatalmat a testem felett, leülök a földre, a térdeimet a mellkasomhoz húzva ringatom magam. Minden zsebemet átkutatom, bízva abban, hogy találok valamit.

A telefonomat a földre dobom magam mellé, és ugyanabban a zsebben találok egy zacskót. Nem sok van benne, de talán elég lesz ahhoz, hogy lenyugtassam magam. Nincs nálam fű vagy dohány, még csak papír sem, így kénytelen vagyok felszívni.

Tudom, hogy ezzel nem javítok a helyzeten. Tudom, hogy így sokkal több kerül a szervezetembe. A kis zacskót a remegő kezembe fogom és szemezek vele. Muszáj, mert már nem kapok levegőt. Muszáj, mert ha nem teszem meg, a pánikroham fog megölni. Csak muszáj.

A szabad kezembe veszem a telefonomat, még egy utolsó reménysugárba kapaszkodva. Kiválasztom Zaynt és gépelni kezdek. A sírástól homályosan látok, többször is melléütök, amit ki kell javítanom, de végül sikerül neki elküldenem.

kérlek segíts

Megnyomom a küldést, miközben a másik kezemmel már a zacskót tartom az orromhoz. Egy nagy szippantás és már kész is. Elfogy belőle szinte az összes, a maradékhoz pedig benyálazom az ujjamat, hogy minden rátapadjon és a nyelvem alá kenem.

Hallom Louis hangját, Zayn nevetését, ahogy csipkelődnek egymással. Látom Amber vidám arcát, a mosolyát és én is elmosolyodok. Még egyszer lenézek a telefonomra, mikor elkezd rezegni. Zayn indított videóhívást, a könnyeim miatt nehezen tudom felvenni, de végül sikerül.

-Hol vagy? - szól bele egyből.

Válaszra nyitom a számat, de ahelyett hogy meghallanám a saját hangomat, csak Zayn kiabálását hallom, ahogy a nevemet mondja.

Az utolsó dolog amit érzek, az a reménytelenség és az elveszettség, majd hirtelen lesz körülöttem síri csend és vaksötét.