Tragikus igazság

2

Sziasztok!
Meghoztam a második részt újra, csak ezúttal a helyes írási hibák nélkül és egy kicsit kibővítve!
Jó olvasást!


-Zamira?!
Amint meg csillant a felismerés az arcán rögtön magához húzott egy ölelésre.
-Khm. Ki jött?
Kérdezte egy ismerős hang.
-Stiles!
Kiabáltam nagy lelkesedéssel, majd a nyakába ugrottam.
-Ne haragudj, de ismerlek?
-Ő a húgom.
Válaszolt helyettem Scott.
-Miri? Tényleg te vagy az? Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel, egyszerűen annyit változtál és már olyan... olyan régen láttunk.
-Ti ne haragudjatok, amiért én nem adtam magamról semmi élet jelet.
Most már mind a ketten velem szemben helyezkedtek el.
-Dehogy. Gyere beljebb. Hogy-hogy vissza jöttetek Bacon Hills-be?
Érdeklődött tovább a bátyám. Miközben kommunikáltunk fel indultunk az emeletre, majd beléptünk egy szobába.
-Aput vissza helyezték, én meg jöttem vele.
-Na és a barátaid?
Stiles kíváncsi volt és aggódott is egyszerre.
-Nem voltak barátaim. Na de, mindegy is. Veletek mi a helyzet?
A fiúk először összenéztek majd válaszolt Scott.
-A mi baráti körünk sem olyan nagy, de vagyunk egy páran. Nem sokára találkozhatsz is néhányukkal. A helyi gimnáziumban járok és én vagyok a lacrosse csapat kapitánya.
-Tényleg? Gratulálok.
Mondtam tiszta szívből.
-Te is oda fogsz járni? 
Érdeklődött Stiles.
-Igen. Csak egy kicsit izgulok az első nap miatt.
Éppen, hogy kimondtam már kopogtak is. Egy eper-szőke hajú lány lépett be.
-Sziasztok! A többiek lent vannak a földszinten.
Amint ki mondta, mind a hárman mentünk utána.
-Srácok, be mutatom a húgomat.
Mondata közben éreztem, hogy a zsebemben, hogy a telefonom el kezd rezegni.
-Sziasztok! Zamira vagyok! Ne haragudjatok, de apu írt, hogy bárhol is vagyok, most rögtön induljak haza.
-El kísérjelek?
- Maradj csak itt a barátaiddal, majd holnap találkozunk.
-Érted megyek húgi, jó?
-Rendben.
Elköszönés képpen a bátyámat és Stilest megöleltem a többiektől meg csak egy *Sziasztok*kal köszöntem el. Amint hazaértem apu tekintetével találtam szembe magam.
-Apu, ne kezdjük megint. Épségben hazaértem, úgyhogy most szeretnék felmenni a szobámba és kipihenni magam a holnapi sulihoz.
-Rendben! Holnap mire felkelsz, én csinálok neked reggelit.
-Köszönöm.
Fel mentem a szobámba gyorsan le zuhanyoztam, és szerencsére hamar el is nyomott az álom.
Reggel viszont olyan gyomor görccsel ébredtem, hogy azt hittem egész nap az ágyat nyomom majd. De szerencsére ki tudtam kelni s a megfelelő ruházatot is kiválasztottam az első napomhoz.
-Jó reggelt! Nagyon csinos vagy.
-Neked is. Köszönöm, de viszont nagyon ideges is vagyok.
-Már miért kellene idegesnek lenned?
-Mi lesz, hogyha nem fogadnak be, vagy ha szó szerint összeesek az idegességtől. Akkor mindenki rajtam fog nevetni. Esküszöm már most hallom azt a rengeteg nevetést.
-Nyugodtan legyél. Nem lesz semmi baj sem, mert egy okos és ügyes nagylány vagy.
-Köszi apu.
-De hát mit köszönsz?
-A beszélgetést és a szendvicseket.
Gyorsan elővettem a telefonomat és elő kerestem Scott számát, gyorsan meg írtam neki, hogy ne jöjjön értem. A válasz viszont pár másodperc múlva már meg is érkezett. Szóval gyalogolnom kel. Miután elköszöntem aputól, elindultam a suli felé. Útközben semmi nem történt, viszont amikor át szerettem volna menni az úton egy terepjáró majdnem elütött.
-Ne haragudj.
-Te ne haragudj, hisz általában a szép lányokat észre veszem.
-Akkor remélem legközelebb az olyanokat is észre veszed mint amilyen én vagyok.
Ez igazából csak kicsúszott a számon. Sokszor van, hogy előbb cselekszem vagyis ez esetben beszélek aztán gondolkozok.
-Nehéz lenne nem észre venni. Viszont nekem most mennem kell, majd a suliban összefutunk.
Nem válaszoltam, csak egy mosolyt küldtem felé. Be kell vallanom egész helyes, ahhoz képest, hogy majdnem elütött. De mindegy hagyjuk is szerintem. Ahogy beértem a suliba, megláttam Scott-ék csapatát, tehát arra vettem az irányt.
-Sziasztok! Valamelyikőtök elkísérne az igazgatóiba?
-Heló!
Köszönt majdnem mindenki egyszerre.
-Persze, én elkísérlek.
-Köszönöm.
Mondtam egy mosoly kíséretében.
Még alig hagytuk el a csapatot, a mellettem lévő lány már bele is kezdett mondandójába.
-Ne haragudj, de a tegnapi nap folyamán nem sikerült be mutatkozom. Lydia Martin vagyok.
Nyújtotta felém jobb kezét, amit elfogadtam és közben meg ismételtem a saját nevemet amit igazából tud, mert tegnap már be mutatkoztam.
Az igazgatói irodában meg kaptam minden papírt, amit lehetett és így már tudom, hogy milyen órával kezdek. Mr. Harris-el lesz az első órám.

Az első napot sikeresen túléltem, nem is izgultam, mert mindenki próbált nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. Sajnálatos módon mindenki valamilyen járművel jött el a suliig. Így nem mentem oda a srácokhoz utolsó óra után, ugyanis mindegyik fel ajánlotta volna hogy elvisznek haza. De én nem haza akartam menni, hanem anyut szerettem volna látni, éppen ezért úgy döntöttem, hogy elindulok a kórház irányába. Sajnos nem láthattam az anyukámat. Hogy miért is? Mert a kórház főbejárata előtt meg álltam és még csak az ajtót sem voltam képes kinyitni. Arra gondoltam, hogy * Mi van akkor ha nem is akar látni, vagy ha meg sem ismert? Hiszen már oly régen láttam őt, és még csak élet jelet sem adtam magamról.* Ekkor egy hang szakította félbe gondolat menetemet.
-Zamira?