Tragikus igazság

45.

-Te ismersz a legjobban! Soha nem akartam neked ártani, hisz te vagy az egyetlen aki velem maradt annak ellenére, hogy csak a munkának éltem. Minden percben a munkára tudtam gondolni és ezért váltunk el az anyáddal és a bátyáddal. Ezek után muszáj volt elköltöznünk, mert nem tudtam a szemébe nézni. Megígértem magamnak, hogy téged nem engedlek el soha. Sajnálom! Nem akartam, hogy így érezd.
-Kérlek te se sírj, mert megint elkezdem.
-Rendben! Abba hagyom. A vezetésről meg annyit, hogy nem bízhatok senkiben teljes mértékben. A bátyádék meg suliban voltak, ahogy Theo is.
-Tudod, hogy rögtön mentek volna segíteni. Simán leléptek volna, hogy segíthessenek. Theo, meg...! Tudod nem értem, hogy az elején kijöttetek, akkor mi változtatott a véleményeden, hogy most egy szempillantás alatt lepuffantanád?
-Te!
-Én? Azt hiszem nem értem.
-Az elején még nem tudtam, hogy létezik ez a természet feletti és rendes srácnak is tűnt, de...
-Ki kerested az aktáját!
-Igen. Az alapján tiszta, de egy csomót olvastam, kutakodtam és kérdezősködtem. Kiderült, hogy megölte a nővérét, egyszer még a bátyádat is és rajtuk kívül egy csomó embert.
-Ártatlant nem ölt. S te is tudod, hogy azok nem is emberek voltak, hanem vérengző természetfelettiek akik hidegvérrel megölhettek bárkit.
-Az nem lényeges. Az a lényeg, hogy egy hidegvérű gyilkossal élsz egy fedél alatt.
-Tényleg? És hányszor volt már veled olyan, hogy lelőtted azt aki megtámadt vagy aki esetleg menekült előled de te nem érted utol? Hányszor?
-Nekem ez a munkám, ő viszont egy gimnazista srác akinek inkább tanulnia kellene, minthogy gyilkolgat.
-Tényleg az a munkád, hogy öldökölj? Szerintem meg az, hogy a rossz embereket rács mögé dugd és nem az hogy kinyírd őket. Tudod nekik is van családjuk és lehet hogy csak tíz évet kapnának és utána szabadulhatnának és a gyerekeikkel, feleségeikkel tervezzék a jövőt. De te meg fosztottad őket ezektől, mert mindennél többet ért neked az, hogy fel nézzenek rád és, hogy tiszteljenek. Ezt meg lehetett volna oldani vérontás nélkül is.
Már annyira ideges voltam, hogy legszívesebben kiabáltam volna, de vissza fogtam magam és még pár könny cseppet is elengedtem, míg a többit vissza tartottam.
-Sajnálom!
-Tényleg?
Még mondtam volna jó pár dolgot, de akkor nagyon meg bántottam volna, de azt nem szeretném, hisz mégis csak az apám.
-Igen! De kérlek kerüld el Theo-t. Ki tudja mikor támadna meg téged. Tudod teliholdnál kiszámíthatatlanná válnak és bárkit megölnének.
-Ki találom. Ennek is utána olvastál.
-Ahogy mondod. A bátyád tudja kezelni, mert ő alfa, de azok a legerősebbek és ezért hamarabb megtanulják az önuralmat.
-Tényleg? Eddig fel sem tűnt, hogy bármikor ki akarna nyírni. Pedig eddig szinte az összes telihold alatt együtt voltunk. Volt, hogy sétálgattunk, vagy csak otthon ültünk és filmet néztünk, de olyan is volt, hogy lefeküdtünk aludni. Igaz az elején mindig  elküldött a lányokhoz, míg ő bezáratta magát a tóparti ház pincéjébe, de egyik nap meg makacsoltam magam és én nem akartam, hogy baja essen. Ilyenkor még magukban is képesek kárt tenni, csak hogy ne bántsanak senkit. El kéretőztem a lányoktól mosdóba, de persze nem oda mentem. Amikor Theo meglátott el akart zavarni, de én nem hagytam magam, óvatosan meg közelítettem és megöleltem. Hiába volt agyara, hatalmas karma én biztonságban éreztem magam az ölelésében és ez a mai napig így van. Én szeretem őt és ha ezt nem tudod, elfogadni, hát sajnálom.
-Ez még csak a kezdet, de ha egyszer elborul az agya, te leszel az első áldozata.
-Látom, tényleg nem érted.
-Kisasszony, az öt perc már régen lejárt! Kérem hagyja el a kórtermet.
-Elnézést.
Ki mentem a szobából és ami vagyis aki az ajtó előtt fogadott az nagyon ledöbbentett. Nem mintha nem tudtam, volna, hogy be jön utánam, de biztos hogy hallotta mit beszéltem apámmal. A könnyeimet nem tudtam már vissza tartani így elkezdtem kifelé rohanni. Nem sok kellett hozzá, hogy utolérjen. Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy elfuthatok egy vérpréri elől.
-Cssss. Nyugi. Kérlek csak ne sírj! Gyere haza viszlek.
-Most ne! Had sétáljak... kérlek!
-Rendben! De sötétedésre legyél otthon.
-Köszönöm!
Egy gyors csókot nyomtam szájára, majd elindultam az erdőbe. Pontosan nem tudom, merre, de nem is figyeltem, hisz a gondolataimba merülve sétálgattam. Egyszer csak arra lettem, figyelmes, hogy egy a földön lévő ág kettétört. Hátra fordultam és két vörös szempárt láttam magam előtt. Elkezdtem hátrálni, de gondolom egy kiálló gyökérben vagy egy másik faágban meg botlottam és elestem. Az a lény egyre csak közeledett, de én már meg sem tudtam mozdulni a félelemtől.
-Ennyire csak nem lehetek ijesztő!
-Chris, a szívbajt hoztad rám! Mit kerestek itt?
-Csak körül nézünk, hogy nincs-e ellenséges mozgás, de ehelyett egy egy banshee-t találtunk.
A srác nem tudom ki lehet, de félelmetes főleg hogy a puskacsövét felém tartja.
-Meg mondtam, hogy nem ölünk! Úgyhogy tedd le a fegyvert. Gyere téged meg haza kísérünk, mert nem szeretnék egy idegbeteg vérprérivel megküzdeni, mert nem vittelek haza épségben.
El is tudom képzeli, hogy Chris közli vele hogy látott az erdőben és Theo meg meg támadja mondván, hogy akkor mi a francért nem kísért haza.  Ki nézem belőle.
Argent mellett haladva feltérképeztem a hazautat, de bevallom rohadtul zavart, hogy egy puska csöve feszül a hátamnak. Házunkhoz érve elfogott egy amolyan pánik félelem. Most vajon nagyon le fog cseszni? Én voltam a második aki be ment az épületbe. A házban mindenki felém fordult, Theo oda rohant volna hozzám, de aztán hirtelen a szemei sárgák lettek, a fogai és a karmai is megnőttek. Ekkor egy kart éreztem a nyakamnál, ahogy szorít és a hideg puska csövét a hátamban.