Tragikus igazság

28.

Sziasztok!
Meghoztam az új részt!
Jó olvasást és további szépnapot!😘🐾😻

Tudjátok milyen mikor boldog vagy de az párperc alatt semmivé foszlik?
Én tudom!
Az életem mondhatni tökeletes volt ebben az alig egy hónapban, de aztán jött az a lény majd ezek a szörnyetegek. Igen ezt a pár embert tartom szörnyetegnek s nem azt a hallott termeszetfeletti srácot a hálószobánk padlóján.
Gondolkodásomból az a hatalmas fájdalom szakótott ki ami mindig, mikor nem beszéltem. Még mindig nem értem mit mondanak és ha érteném sem tudnék már rájuk válaszolni, ugyanis az agyamig sem jutnak el a szavak. Megint az a fájdalom és megint majd a sokadikat már nem bírtam így a sötétség menedékebe rejtőztem.
Mikor felébredtem mindenem bizsergett a sok áramzól ami végig szántotta a testem minden egyes nap. De most nem a székemen ültem hanem egy matracon egy sötét és hideg kisszobába. Egyetlen egy ablak volt itt található, amely nagyon magasan volt a fal és a plafon találkozásánál az egyik vége majd onnan 2 méterrel le a falon a másik. Így láthattam, hogy már délutánra jár az idő ami valamiért egy kissebfajta nyugalmat adott.
A nyugalmamnak azzal vége is lett, hogy az ajtó kinyílt és egy magas széles vállú jól kigyúrt ember jelenf meg egy fém tálcával a kezében.
Megint mondott valamit, de nem tudom, hogy mi lehetett az. Mikor letette elém a tálcát egy szendvicset egy almát és egy pohár vizet láttam a tálcán. Köszönet keppen csak biccentettem felé.
Körülbelül félóra kellett ahoz, hogy eltüntessem a tálcán található élelmiszereket. Sosem voltam az a lány aki öt perc alatt felfaja az elétett kaját. A víz nagyon jól esett a torkomnak ami körülbelül a Szahara-sivatag szárazságával vetekedhet.
A ferfi amint kiment én a matracra dőltem s hallgatóztam. A madarak szépen csiripeltek és örvendeztek. Ők az egyedüliek akik segíthetnek nekem, hogy ne bolonduljak meg és a magany is elviselhetővé válljon. Milyen jólenne most ha Theo itt lenne, a karjaiba zárna és meg nyugtatna, hogy minden rendben lesz. Hiába vagyok nyugott egyszerűen már fáj a hiánya és aggódok, hogy soha többet nem fogom látni a falkát a családomat és persze Theo-t. Ő az aki mindig is feltudott szedni a földről és jobb kedvem lett ha vele voltam. Ő tudott rendbehozni leghamarabb. Soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan srác mint ő leállna velem akár csak beszélgetni. De meg tette. Aztán barátok lettünk de rájöttünk, hogy ez egyikünknek sem jó, így összejöttünk. Lehet, hogy egyszerűnek hangzik így az egész. Az is lett volna, ha nem lenne ez az egész tele termeszetfeletti relytéjekkel.

Már egy hónapja ebben a szobában roskadok és még mindig a madarak csicsergése tart életben, meg a remény, hogy minél elöb vége az életemnek, de abban is reménykedem, hogy Theo eljön értem. A hiánya még mindig fájdalommal jár, de már beletörődtem, így valamivel elviselhetőbb.
Gondolataimat az ajtó nyitódása zavarja meg s egy fiatal srác jelenik meg az eddig jól ismert férfi mellett. A srác letette elém a tálcát majd vissza ment a férfi mellé. Az elő vett egy kést és közeledni kezdett. Én hátrálni kezdtem míg végül teljesen a falhoznem simúltam. A bordáimnál hirtelen szúrást éreztem és hatalmas fájdalmat, majd valami meleg csurgott le az oldalamom. A hányinger az most teljes mértékben elkerült, inkább az idegesség az ami felülkerekedik bennem, és amit nem értek, hogy miért tette ezt?
A vérveszteségtől már nagyon szédülök így inkább elfeküdtem a matracomon. Ez sem segített sokat, de az ajtó megint nyitódott és má nem is tudtam volna semmit sem tenni.
-Szia! Én Tom Salem vagyok és te?
-Zamira McCall. Miért állsz le velem beszélni?
Kérdeztem kissé felénken.
-Valami megfogott benned és gondoltam ahelyett, hogy bántanálak inkább segítek.
-Mit kellene kiszedned belőlem?
-Okos lány vagy te! Volt egy vérfarkasuk akinek lába kélt és nem tudják hol van. Egy személyre gyanakszanak, hogy ő ölte meg. De ha mégsem akkor ő az aki meg találja és előkeríti a föld alól is.
-Mi lesz ha nem találja, vagy ha megölte már?
-Akkor számolnia kell a haláloddal is.
-És ki az?
-Majd nem sokára megtudod, de először had kössem be a sebed és valahogy a ruhádat is át kellene cserélned. Meg van! A nővéremtől hozok pár ruhadarabot neked.
Majd mielött elhagyná a szobát egy ^Köszönöm^-el dobom meg.
Még mindig nem értem miért ilyen rendes!
A nap szépen eltelt, már az éjfél közeledett de én még mindig nem tudtam egy szemhunyásnyit sem aludni.
Egy idő után valahogy biztos elaludtam ugyanis hidegvízzel ébresztettek.
A hidegvíz olyan jól esett, csak teljesen átfagytam tőle. A ket férfi lerakta elém a reggelimet majd el is hagyták a szobát.
A szenvicsemből és az almámból egyre kevesebbet viszek be a szervezetembe.
Délután révén már kezd ez az egesz hely csendesebbé válni és Tom ezt a pillanatot választott arra, hogy meghozza a ruhákat.
-Szia! Megérkeztem,most már úgy sem jönnek be hozzád, majd csak a holnapi nap során. Nem tudom pontosan mi van benne, ugyanis a nőverem pakolta őket.
A kistáskában találtam egy levélzöld pólót, hozzá egy fekete farmernadrágot és persze alsóneműket.
-Köszönöm!
-Akkor ideje át vedlened magad! Jah és a koszos ruháidat tedd bele a táskába.
-Rendben, de ...
-Én csak parancsot követek. Tudod nem jó újjathúzni az idősebbel.
-Igen! Mégegyszer köszönöm!
Épp hogy átöltöztem egy vézna srác, jelent meg az ajtóban, egy allig álló sráccal.
Amint a srácot megláttam a szívem egy hatalmasat dobbant és a szemeim is könnybe lábadtak. Pont most mondtam le róla és erre itt van!