Tragikus igazság

48.

Theo Raeken szemszöge:

Mire jó neki, hogy kerül, hogy nem szól hozzám és hogy nem beszél velem?
Ez rettentően fájt egy idő után ezert úgy döntöttem, hogy a nőveremhez költözök pár napra. Amíg átgondolom,hogy mihez is kezdjek.
Túlságosan szeretem ahhoz hogy szakítsak vele és elhagyjam. Szükségem van rá és tudom, hogy ez fordítva is így van. De nem várhatok örökké. Szükségem van a megnyugtató szavaira, a hangjára, az érintésére és a csókjaira. Lehet el kéne mennem meg szabadulni pár napra az emberektől. Vagy csak szimplán olyan helyre menni, ahol senki vagy csak nagyon kevesen ismernek. Mondjuk elutazhatnék Párizsba egyedül. Nem! Inkább kihagyom. Mind kettőnk jegye meg van. És a város folyton csak rá emlékeztetne.

Pár nap elteltével még mindig nem mentem haza, hogy meg nézzem vagy hogy csak szimplán beszéljek vele. Ezért inkább felhívtam Scott-ot hátha tud róla valamit. De senki nem látta és nem is volt nálunk mostanában. Kezdtem aggódni, hogy teljesen egyedül van. Hogy lehettem ekkora hülye? Írhattam volna valakinek hogy pár napig figyeljen rá, de nem. Most meg aggódok hogy valami baja esett vagy nem eszik rendesen, amiben valójában teljesen biztos vagyok.
Gondolkodásomból a csengő szakít ki.
Mikor ajtót nyitottam a szerelmem láttam ott elég sápadtan,vörös, kisírt szemekkel és beesett arccal.
-Beszélnünk kel!
-Gyere be!
Helyet foglaltunk a kanapén. Ő elkezdte az ujjait piszkálgatni és közben fel sem nézett.
Biztos össze kell szednie a gondolatait, hisz annyira már ismerem, hogy tudjam, ilyen helyzetben ezt kell tennie, hogy ne mondjon baromságot.
Hirtelen könnyes szempárjait rám emelte és szólásra nyitotta ajkát. De oly halkan, hogy szinte alig hallottam
-Kérlek gyere haza! Nagyon hiányzol és nem bírom már tovább. Szükségem van rád!
-Nem mehetek. Miért csináltad vagyis nem csináltad?
-Most azt kérded, hogy miért kerültelek?
Nem válaszoltam, hisz ez egy költői kérdés volt. Csak azért tette fel, hogy közben át tudja gondolni a dolgokat.
-Mert féltem, hogy elveszítelek. Utólag belegondolva így is úgy is elvesztettelek, mert távol tartottam magam tőled. Pedig ha tudnád milyen szar volt. Főleg amikor már nem próbálkoztál. Amikor már nem szóltál hozzám akkor veszítettelek el teljesen. De én akkor is és most is nagyon...
Nem hagytam hogy befejezze a mondatot. Meg tettem azt amit szoktam ilyenkor és úgy kb. bármikor, annak érdekében hogy elhallgattassam. Megcsókoltam!
-Ha tudnád mióta várom már.
-Most arra gondoltál, hogy bocsánatot kértem vagy az utóbbira.
-Az nem csak egy szimpla bocsánat kérés volt.
-Tudom! De én szeretlek és nem hagyhatom, hogy a hülyeségem után így elmenj.
-Gyere ide, te kis majom!
Ahogy az ölelésembe bújt én úgy dőltem a hátamra ő meg szó szerint rajtam feküdt. Tudta, hogy mi következik.
Hamar el is aludt s én utána pár percre. Hisz muszáj volt a selymes haját az ujjaim közt morzsolgatni meg tekergetni, vagy csavargatni. Hogy is mondják ezt pontosan?
Nem tudom de nem is az a lényeg. Hanem, hogy újra a karjaim közt tudhatom.
Már este lehetett, mert a televízió bekapcsolt állapotban volt. Ezek szerint a nőverem itthon van. S hogy honnan tudom, hogy este ér haza? Mert munkába állt egy kisebb vegyes üzletben.
Óvatosan ki másztam a babám alól s a konyhába vonultam, ahol a villany is fel volt kapcsolva.
-Mikor jöttél meg?
-Egy órája.
Rövid és tömör válasza után rátért a lényegre. -Szóval...?
-Kibékültünk!
Fejeztem be a mondatát.
-Örülök. Ezen az öt napon borzalmasan néztél ki. Látszott rajtad minden egyes érzelem.
-Mint például?
-Félelem, remény, aggodalom, fájdalom és a szerelem. Hiába voltatok külön s vesztetek össze valamin, még így is az utóbbi és az első dominált, ami érthető.
-Én szeretem és nem tudnám elengedni. Ahhoz túl önző vagyok. Szükségem van rá!
Mondtam el a teljes igazságot.
-Ahogy neki is rád.
-Kétlem, hogy neki egy olyan valaki kellene mint én. Egy gyilkos vagyok,a rossz hírem előbb oda ér mindenhova mint én. Nagyon önző, makacs és önfejű vagyok.
Tényleg ilyen vagyok ezen nem tudok változtatni. Kivéve egyet!
-Ezeket mindenki tudja rólad. De ő még így is elfogad.
Nem válaszoltam, mert semmi értelmes nem jutott eszembe, de még mindig bennem vannak azok amiket mondott.
Egy pár percnyi álldogálás után vissza vonultam a nappaliba, mellé ültem a kanapéra vagyis a hasához és néztem ahogy a nyuszkóm alszik. Olyan gyönyörű és ártatlan, miért támadják meg állandóan és én miért bántom? Ő csak jót akart, amit igaz hogy kicsit furcsa módon tett, de ha ez nincs akkor nem jövök rá, hogy mindenképp vele szeretném leélni az életem hátralévő részét. Egy percet sem szeretnék elvesztegetni. Nem tudom mikor jön el a vég, lehet hogy holnap, egy hónap múlva vagy akár évekkel később. Én akkor is vele leszek az utolsó másodpercig.