Tragikus igazság

35.

-Kicsim, meg kell beszélnünk ezt a dolgot.
-Nem apa nekem nincs miről beszélnem veletek.
-Kérlek, Zamira!
-Te csak ne könyörögj nekem, mikor akartátok ezt elmondani?!
Kezdtem már kiabálni anyámmal. Theo még mindig mögöttem áll és a derekamon pihentette a kezeit.
-Anyáéknak igaza van! Meg kell őket hallgatnod, hogy ...
-De nem most! Még nem áll rá készen, hagyjatok neki egy kis időt, hogy fel tudja dolgozni. Mostanában annyi minden történt vele, hogy csodálkozom még nem roppant össze. Ezt nem lehet egy-két nap alatt feldogozni, adjatok neki pár hetet vagy akár hónapot is.
-Theo én meg értem hogy sok minden történt vele, de ha egy gyilkossal él egy fedél alatt akkor nem csodállom.
-Gyilkossal?!
-Apa, fejezd be! Anya te pedig, hagyjuk!
-Igaza van Scott-nak! Eddig sosem törődtél velem és most kezdenéd el? Apa csak hogy tudd, mindenkinek jár második esély de ti már azt is elbaltáztátok.
-De egy gyilkossal egy fedél alatt? Nem félsz, hogy egyszer csak meg öl? El kell innen költöznöd.
-Theo soha nem bántana!
-Abban te csak reménykedsz. Tudod a szerelem vak.
-Tényleg nem bántanám szándékosan. Maga nagyon jól tudja, hogy szükségem van rá és hogy Zara-nak is szüksége van rám.
-Igaza van! Szükségük van egymásra és hiába csinált annyi baromságot attól még szereti Mia-t és miatta változott meg.
-Scott, miről beszélsz? Senki nem tud meg változni egyik pillanatról a másikra teljes mértékben.
Mondta anyám a kiakadás szélén táncolva.
-Nem egyik pillanatról a másikra történt. Bevallom rohadt nehéz volt de kaptam segítséget. A gyilkolást nem hagytam abba! Aki bántotta Zara-t vagy akár egy újjal is hozzáér, annak vége. Ezen már senki nem tud változtatni, mert nem hagyom. Most pedig jobb lesz ha mennek, mert csak az idejüket vesztegetik.
Apámék kivonultak a házból egyedül a bátyám maradt és lepacsizott a barátommal. Majd el köszönt azzal a mondattal, hogy ^Jók legyetek!^
Bezártuk az ajtót majd megfordultam Theo ölelésében.
-Olyan szépeket mondtál. Köszönöm!
-Én csak az igazat mondtam.
Fejemet gyorsan a válába temettem, mert a könnyeim megint szabadutat engedtek maguknak. -Héj, babám nem szabad sírni jó.
Hüvelyk ujjával letörölt pár kósza könnycseppet, de még így sem vagyok annyira rendben, hogy ne kezdjek el egyik pillanatról a másikra bőgni.
-Ugye te nem hagysz el? Kérlek mond, hogy soha!
-Szerelmem, tudod, hogy soha nem hagynálak el, csak ha úgy látnám, hogy ezzel biztonságban tudhatlak.
-De én csak melletted érzem magam biztonságban. Nem akarok távol lenni tőled!

Theo Raeken szemszöge:

Ha tudná hogy nem sokára egyedül hagyom. Akkor szerintem a földről kellene össze kaparni. Le kellene mondanom, de mi van ha miattam ölik meg, azért mert le mondtam ezt az idióta találkozót. Csak három hónapról van szó, de hajnalban kellene indulnom. Istenem! Elegem van! Nem tudom mit tegyek, nem hagyhatom csak úgy itt egy szó nélkül. Meg kell vele beszélnem. Ezaz!!
-Zara, el kell mondanom valamit? Emlékszel a Calaverak-ra? Meg lett velük beszélve egy találkozó valahol Európában és nekem is mennem kell.
-Akkor elmegyünk!
-Sajnos ez így nem meg oldható, mert nem leszel sőt még itt sem vagy biztonságban. Épp azért megyünk, hogy kimentselek tőlük, mert még mindig vadásznak rád.
-Meddig tart?
Ajj hogy mondjam el neki, hogy egy rohadt negyed évről van szó, amit nem is biztos hogy túl élek!
-3 hónap!
-Három hónapig leszel Európában, nélkülem. Három hónapig leszek itthon, nélküled.
-Három hónapig nem látlak,nem hallom a hangod és nem érzem az illatod. Három hónapig nem tudhatlak biztonságaban.
Értsd meg ez nem csak neked szar hanem nekem is épp annyira. Lehet soha többé!
Az utolsó mondatot annyira suttogtam, hogy a hangom elhalt. De még is meg hallotta.
-Ezt hogy érted?
-Az nem lényeg életem, majd minden meg fog oldódni.
-Theo, nem tudnál egy nappal késöbb menni?
-Életem, nem tudom! A holnapi napot le beszéltük a falkával és ...
-Szóval mindenki megy.
-Nem, dehogy! Lydia és Stiles itt maradnak. Én Liam-et is itt tartottam volna, hogy vigyázzon rád de Scott szerint kell nekünk. Úgy hogy szerveztem mást aki vigyáz rád. Őt meg várom és utánna repülök.
-Rendben! De sietsz haza, ugye?
-Persze! Meg vársz?
-Ez csak természetes, ilyet kérned sem kell.
-Nem kértem, csak egy megerősítést vártam.

2 nappal késöbb!

Már a repülőn ülök amely Európába repít arra a rohadt találkozóra amelyen meg tudom menteni a nyuszkómat. Csak annyi hátránya van hogy kurva messze van Amerikától, Bacon-Hills-től és a szerelmemtől. Olyan borzalmas volt ott hagyni a babámat egyedül, de az halytott hogy utánna boldogan élhetünk tovább vagyis ha túléltem. Hagytam neki egy levelet az éjjeli szekrényen, de meg így is úgy érzem mintha egy darabom ott hagytam volna. Ami igaz is! Nélküle nem vagyok egész ezért félek, hogy eldurranik az agyam és széttépek valakit, ami lehetséges hogyha szóba hozzák vagy fenyegetnek a babámmal.
Már több hónapja itt vagyok és egy rohadt mondatot nem tudok a nyuszkómról és még csak a tárgyalásról sem tudok semmit, mert a Calaverak nem mondanak semmit. Néha felhívom egy vezetékes telefonról és csak hallgatom a hangját, amíg le nem teszi. Hallom hogy egyre rossabbul volt most meg javul az állapota. Nem rekedt a hangja csak ha korán reggel hívom. Annyira vissza repültem volna már másnap, de nem tehettem, ahogy most sem tehetem. De a lényeg, hogy boldog még ha nélkülem is.