Tragikus igazság

50.

A hetek csak úgy repülnek. S ma van a napja, hogy neki álljunk pakolni a bőröndjeinkbe, hogy miért is? Holnap utazunk. Ma este viszont vacsorára vagyunk hivatalosak Liam-ékhez. A múltkorit lemondtuk, de ma be pótoljuk. Hisz ők olyanok Theo-nak mintha a családja lennének.
-Nyuszkóm, kérlek gyere, mert késésben vagyunk.
-Itt vagyok már! Nyugi, egy 5 percet ha késünk az nem gond.
-Igazad van! Ne haragudj, csak kissé aggódok!
-Észrevettem, de tudod, hogy bármi van én meghallgatlak.
-Tudom, de ezt nem mondhatom el még!
-Akkor induljunk!

A vacsora nagyon jól telt, sokat beszélgettünk, nevettünk és még a csend is ránk talált néha. Nagyon kár, hogy vége lett, de mint tudjuk mindennek vége szakad egyszer. S egy darabig ez lesz az utolsó éjszaka amit itt töltünk a szülővárosunkban. A bátyámétól, anyámtól és apától elköszöntünk, de az utóbbi kettőt inkább ki kellett volna ebből hagyni. Olyan parádét csaptak, hogy egyenlőre hallani sem akarok róluk, ellenben Scott-al. Ő bele egyezett sőt még örült is, hogy kicsit stressz mentes helyre megyünk, hisz ők most végeznek és nekem ez az utolsó évem úgy, hogy van egy baráti társaságom, persze Liam a kivétel, hisz ő osztálytársam és velem együtt fog ballagni. Vagyis drága barátom szerint lesz aki figyel és vigyáz rám napközben.
Igen! Még mindig eléggé félt és ez egy bizonyos pontig cuki, de van, hogy már sok.

Már a reptéren állunk és épp most jelentették be, hogy fel kell szállnunk a gépre. Így is tettünk, majd a helyünk elfoglalása után kérleltem, hogy cseréljünk helyet, mert én nézni szeretném a tájat.
Vállára hajtottam a fejem s úgy bámultam kifelé.
-Ezt most komolyan?
-Mi a baj?
-Előre tudom, hogy be fogsz aludni.
-Dehogy! Ne mondj ilyet.
-Aham. Mint mikor meg kérdezem,hogy álmos vagy e, te pedig nemmel válaszolsz s alig öt perc múlva meg már alszol.
-Az más! De most nem fogok bealudni!
-Ha mégis, akkor hagyod hogy oda vigyelek ahova épp kedvem tartja.
-De ha én nyerek akkor én főzök rád amíg itt vagyunk!
-Akkor mostanában nem kell főzőcskézned.
-Kössz a bizalmat. Amúgy miért te főzöl?
-Mert megégeted magad, elvágod az ujjad vagy az isten tudja milyen baleset érhet a konyhában.
-Theo, ha így folytatod akkor azt fogják hinni rólam hogy csak eltartatom magam.
-Ilyet ne mondj, mert esküszöm, hogy ott hagylak Párizsban s az első géppel repülök haza.
-Szerintem tovább bírnám nélküled mint fordítva.
-Ezt csak hiszed. Egyikünk sem bírná.
-Tényleg? Fogadjunk!
-Szerintem meg hagyjuk és kösd be magad mert lassan leszállunk!
-Jó! Oké!
-Ne durcizz, mert nem kapsz puszit!
Fenyegetését átgondolva inkább mosolyogva dőltem vissza az ülésre.

Már a bőröndjeinket is megtaláltuk és most az egyik barátját keressük.
-Biztos kijött értünk?
-Azt mondta! De ha nem akkor elsétálunk hozzá.
-Akkor kezdhetek félni!
Mondatom csak egy értetlen pillantással jutalmazta.
-Ugyanis sehol sem látjuk, mióta leszálltunk és felszedtük a csomagjainkat.
-Kicsim! Nyugi, nincs messze a ház így most egy kicsit mozgunk is a sok üldögélés után!

Háromezer évvel később!😂 Na jó igazából csak három órával később!

-Ott vagyunk már??
Kérdeztem kissé már nyűgösen, hisz vagy ezredjére teszem fel ugyan azt a kérdést s már nem érzem a lábaim.
-Bizony ám kis csacsi!
Majd egy gyors csókot nyomott homlokomra.
-Végre!
-Pedig milyen jó volt ez a kis séta!
-Aham! Én is élveztem.
-El meséled?
-Mit?
-Hogy mi a problémád!
-Nem tudom! Lehet az idő eltolódás, hisz tudod milyen vagyok ha nem alszom ki magam.
-Persze, hogy tudom. De az már régebben volt.
-Tudod, mit sétálhatunk vagy amit csak szeretnél de előtte...
-Kell kávé! Tudom! Nem is te lennél ha nem az lenne az első!
-Te most sértegetni akarsz?
Kérdeztem egy vigyort el fojtva ami nem hiszem hogy össze jött, hisz látom rajta, hogy jól elvan s a bal szemöldöke szinte leszalad a homlokáról. Jah meg persze az az idegesítő félmosoly. Hú, de utálom! Utálom, mert ha meg látom rögtön mosolyognom kell. És persze utálom, mert imádom, mikor ezt csinálja.
Annak érdekében hogy eltüntessem a fejéről a vigyort beletúrtam puha barna hajába, hisz tudom, hogy utálja ha bárki hozzá ér.
-Szóval térjünk vissza oda, hogy azt csinálunk amit csak szeretnék.
-Tüntesd el azt a perverz vigyort a fejedről.
-Hát úgy nézem akkor marad a séta.
Úgy is lett. Rengeteget sétáltunk, már a nap is lement, de mi még mindig a város utcáit róttuk. Soha nem tudnám meg unni szerintem.
-Köszönöm! Ez gyönyörű!
Válasz képp csak egy apró csókot lehelt ajkaimra, majd ujjainkat össze kulcsolta s folytattuk sétánkat. Már éjfél körül járhatott mikor haza estünk. Vagyis Theo egyik haverja lakására. Bevonultunk a konyhába és készítettünk egy-egy szendvicset.
-Amúgy, hogy-hogy nem láttam még ez a haverod?
-Mivel ő itt lakik és dolgozik is ezért mikor beszéltem vele és fel ajánlotta a házát akkor azt mondta érezzük otthon magunkat, mivel ő a mai nap nem elérhető.
-Szóval el van havazva a munkával! És mióta ismered?
-Még amikor negyedikes voltam ugye akkor eljöttünk a városból és itt. az egyik játszótérnél. Azóta is jóban vagyunk.
-Aham! Szóval jóban vagytok. Az jó! S mennyire jóban?
-Hát, hogy is mondjam. Eléggé ahhoz, hogy vendégül lásson a saját házában s azt mondja, hogy csak nyugodtan érezzétek otthon magatokat.
A Szám az övétől csak centikre lehetett és az utóbbi mondatokat már majdhogynem szószerint belém beszélte. Eltávolodva tőle már újra meg tudtam szólalni.
-Az utóbbi Párizsi utadon is nála voltál?
Kérve kérlek, hogy mondj nemet.
-Igen!
De sajnos nem így történt. Új fent érzem azt a bizonyos erős nyomást a mellkasomban.
-Tudod Kenzo már rettentően kíváncsi volt rád. Főleg a legutóbbi miatt.
A név hallatán hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam amit egy sóhajjal jeleztem is. Viszont Theo lebuktatta magát egy félmosollyal.
-Remélem jól szórakoztál.
-Nem mondanám! De most komolyan azt hitted?