Tragikus igazság

16.

Sziasztok!
Meg hoztam a mai nap második részét.
Jó olvasást!

Miután apu be invitált a házba, mi megálltunk a nappaliban egymás kezét fogva és csak néztünk ki magunkból. De hirtelen apa megtörte ezt a kínos csendet.
-Örülök, hogy jól vagy és hogy végre haza jössz! Tudod, hogy mennyire aggódtam? Feltudod te azt fogni? Mindenhol kerestelek már!
-Kérem ne kiabáljon vele, hisz ő nem tett semmi rosszat.
-Te fogd be és tűnj a házamból!
-Rendben!
-De a lányom marad!
-Arról ne is álmodjon, hogy itt hagyom egy őrültel aki eltiltja a lányát mindenkitől.
-Na ide figyelj...
-Nem! Igaza van mire jó ha eltiltatok a barátaimtól?
-Csak védeni próbáltunk, hisz egy gyilkossal élsz egy fedél alatt.
-Nem is ismeritek igazán.
-Gyere haza!
-Nem!
-Légy szíves! Csak egy hétre és ha nem érzed jól magad akkor vissza mehetsz ehhez a gyilkoshoz.
-Annak a gyilkosnak neve is van. Különben meg azt sem tudod, hogy annak idején mi történt valójában.
Hirtelen megszólalt Theo telefonja. Felvette majd félve rám nézett és félre hívott. Mikor le tette aggódva rám pillantott.
-El kell utaznom Európába. Addig esetleg el fogadhatnád édesapád ajánlatát és maradhatnál.
-De...
-Csak pár nap, nem több. Ha változna valami akkor ígérem szólok. Meg amúgy is minden egyes nap beszélünk majd.
-Rendben, de megígérd, hogy épségben vissza térsz?
-Nézz a szemembe! Meg ígérem, hogy épségben és egészségben térek vissza hozzád!
-Köszönöm! Mikor indulsz?
-Holnap reggel.
-Értem.
Apám felé fordultam és elmondtam neki, hogy az-az egy hét holnap kezdődik.
Amint kiléptünk a házból és már az autóban ültünk azonnal elindultak a könnyeim vándor útra. De le is töröltem őket, mert nem akartam, hogy a mellettem ülő meg lássa őket.
Már a város másik végében jártunk mikor rá eszméltem, hogy nem is haza megyünk.
-Hova viszel?
-Emlékeket hozunk létre, ugyanis nem szeretnék úgy el menni hogy az utolsó amit látok az, hogy sírsz. Boldog emlékeket szeretnék magammal vinni.
-De hova...
-Nem publikus. Majd meg látod.
Még egy darabig kocsikáztunk majd leállt az erdő mellett. Mikor kiszálltunk be kötötte a szemem, meg fogta a kezem és így vezetett szépen óvatosan.
Amint le vette a szemem elől a kötést azonnal körbe kémleltem.
-Ez gyönyörű!
-Tudom!
Oda ment a kocsihoz ki nyitotta a hátsó ülést és ki vett egy piros pokrócot, amit leterített. -Gyere ide!
Paskolta meg a jobbján a maradék helyet. Én jó gyermek módjára helyet is foglaltam, de az neki nem volt elég hirtelen magához húzott és én már a mellkasának dőlve néztem a naplementét. Olyan nyugodt volt ez az egész. Rengeteget beszélgettünk, nevettünk és néha még csöndben is tudtunk maradni.
Már lassan éjfél van és még mindig itt vagyunk. Igaz azóta már mind a ketten fekszünk, de semmi sem változott.
-Álmos vagy?
-Egy kicsit. Te?
-Csak egy picit. Na pattanj be a kocsiba én össze pakolok és mehetünk is. Így is lett.
A hazafelé utat nagyon meg figyeltem így bármikor ki tudok ide jönni legközelebb.
Mihelyst haza értünk Theo ki nyitotta nekem az ajtót és egy váratlan kérdéssel fordult hozzám.
-Be jössz vagy vigyelek?
Ha jobban bele gondolok ez az utolsó éjszakánk együtt egy darabig. Így ki használom a helyzetet.
-Vigyél be!
-Igen is kisasszony!
Felkapott menyasszony pózba a kocsi ajtót a lábával be csukta. De most jön a gond a bejárati ajtó, hiszen be lett zárva kulcsal.
Egy szerencsénk volt. Az hogy az én zsebemben volt a kulcs. Így én ki tudtam nyitni. Ezt is a lábával csukta be majd a szoba ajtaját sikeresen ki nyitotta valahogy. Természetesen ezt is úgy zárta be mint a másik kettőt. A sikeres manőverek után le tett az ágyra, ő is be mászott mellém és el is nyomott az álom.
Reggel arra ébredtem, hogy hűvös van, de a nap ennek ellenére erősen be süt a szobába. Az ágy másik fele üres volt, gyorsan fel pattantam, be kopogtam a fürdőbe, semmi, majd be nyitottam. Ugyan ezt meg csináltam az összes helyiséggel az emeleten. Ez után jött a földszint. A nappali olyan mint szokott lenni, a konyha is üres, beléptem a kis spájzba az is üres. Hirtelen ötlettől vezérelve vissza rohantam a szobába és a szekrényébe néztem be. Pár ruhája el tűnt és nem találom sehol. El ment és még csak el sem búcsúzott. Itt hagyott! Leültem az ágy szélére és elkezdtem sírni. Csörögni kezdett a telefonom, ami mellett egy boríték volt elhelyezve. A papír darabot le vettem a kis szekrényről így figyelmen kívül hagyva a készülékem csörgését.

Zara!
Nagyon sajnálom, hogy így itt kell hagyjalak. Tudom most azt gondolod, hogy fel ébreszthettelek volna, de nagyon aranyosan aludtál és nem volt szívem, hogy fel keltselek. Vigyázz magadra és ne felejtsd el, hogy pár nap múlva otthon vagyok.
Tudom mire gondolsz. Hogy a tegnap este arra volt jó, hogy ki fárasszalak. Először nem is gondoltam erre, csak mikor tegnap haza értünk akkor jöttem rá. Egészen addig azt gondoltam, hogy kell egy utolsó szép emlék veled és így talán könnyebben itt tudlak hagyni. De nem! Így is rohadt nehéz. Már most tudom, hogy minden egyes nap egy évezrednek fog tűnni nélküled, mikor veled vagyok csak úgy repül az idő. Amikor mosolyogsz, nevetsz és amikor a hajaddal játszom és reggelente az a furcsa morgásnak nem nevezhető hang. Nagyon fogsz hiányozni, éppen ezért minden egyes nap fel foglak hívni. Tudom, hogy apádnál biztonságban leszel. De amint haza értem ott leszek melletted és meg ölelgetlek, ha lehet akkor el sem foglak engedni.
Tudom, hogy már alig látsz a sírástól, de ne aggódj itt is és ott is minden rendben lesz és nem sokára újra együtt leszünk.
Addig is vigyázz magadra! ❤

Miután elolvastam, a mellkasomhoz szorítottam a levelet és úgy sírtam tovább.