Tragikus igazság

46.

-Engedd el! Jason, engedd el!
-Nem! Mi a biztosíték, hogy nem fognak velünk végezni? Hogy élve kijutok innen?
-Hát nem érted, hogy pont ezért fog darabokra tépni?
-Addig úgysem támad amíg ő nálunk van.
-Nehogy azt hidd. Engedd el vagy kitépem a gigádat.
Nem értem, hogy tudja ilyen fapofával mondani miközben az idegei penge élen táncolnak.
-Ha elengedem akkor is!
-Akkor nem fog bántani, csak engedd el Mia-t!
-Stiles, ne próbálj a józan eszére hatni.
Nem nagyon értettük, hogy ez mit jelent de legalább a címzett igen. Legalább is remélem.
-Amúgy ha elengednéd, tényleg nem bántana. Csak annyi a feladatod, hogy elengeded és a fegyvert is eldobod. Tudod, Theo-t nagyon könnyen rá lehet venni a dolgokra, ha a jó oldalról közelíted meg. De te most az ellentétes oldalon vagy s azok általában holtan végzik. De segíthetünk neked. Sőt, ha Mia jó kedvében van akkor még ő is segít neked.
-De akkor élve kijutok. Ugye?
-Majd még meg látjuk. Az attól függ, hogy mennyire lehet most győzködni.
-De Scott az alfa, ő meg tudja állítani, csak egy üvöltés!
-Theo-nak senki sem parancsol! Ha valakit ki szemelt azt addig üldözi amíg meg nem halt.
-Te fogd be a te életedért küzdenek.
-Szerintem meg a tiedért. Szóval vagy elengeded vagy  nem csak a gigád bánja.
-Figyelj, ha fél percen belül nem engeded el akkor már senki nem tud tenni semmit sem. De meg nyugtatlak, ha nem így történik akkor nem tudsz elfutni.
-Azt kétlem.
Abban a pillanatban mikor kimondta egy hatalmas lökést éreztem, majd a padlót és két kart. Tudom, hogy ő az hisz érzem az illatát és úgy ölel mintha az ég leakarna szakadni. Csendes pillanatunkat egyszeriben meg szakítottam egy hatalmas sikollyal, melynek hála minden elsötétedett.
Mikor felébredtem egy érdekes érzés kerített hatalmába. Felakartam ülni, de hirtelen megszédültem.  Ott volt bennem a hiány, egy hatalmas űr, biztos azért, mert nincs mellettem Theo! Mi? Hol lehet? Remélem nem ment Jason után. Nem élném túl ha valami történne vele.
-Hol van?
-Zamira, Deaton vagyok! Otthon vagy, nyugi.
-Nem! Nem érti! Theo! Hol van Theo!
Igaz alig tudtam beszélni, hangom szinte semmi sem volt.
-Figyelj, ezt a teát idd meg. Sokkal jobb lesz tőle  a hangod.
-Engem a tea egyáltalán nem izgat.
-Te még ilyenkor is kedvesen kéred, nem úgy mint a barátod.
-Mond el!
A doki ránézett bátyámékra akik félve tekintettek rám.
-Scott! De tudjátok a feltételeket.
Nagyon furcsa volt a Jeep hátsó ülésén ülnöm. Úgy éreztem, hogy soha nem érünk oda.
Na de hova is? Hát a kórházhoz.
-Meg sérült? Jason bántotta?
-Igen meg sérült de nem miatta.
-Igaz! Miattam, ha nem rohanok el, akkor nem találkozok azzal a sráccal és nem lenne most ez.
-Ne, ne mond ezt! Nem tudhattad előre, hogy mi fog történni.
-Menjünk!
Már egy ideje mentünk míg nem találkoztunk anyával.
-Sziasztok! Hogy van?
-Nem tudja, hogy mi történt, de magát hibáztatja.
-S mi lesz vele, ha meg tudja?
-Nagyon jó kérdés, Stiles! De bármi lesz, kérlek ne hagyjátok magára.
-Anya, nyugi. Nem tenném meg újra.
-Ajánlom is.
Elegem van, hogy azt sem tudom mi van azzal a személlyel akit szeretek ezek meg úgy beszélnek ki, hogy közben konkrétan mindent hallok.
-Itt vagyok ám! De tudjátok, mit ti soha nem figyeltek rám, soha nem hallgattok meg. Ellenben Theo, ő mindig itt van mellettem és hiába mondjátok, hogy bántani fog, mert ő soha nem tenné...
Még be sem fejeztem a mondatom, amikor benyitottak az egyik szobába. Theo feküdt az ágyon mindenféle gépek lógtak rajta és minden eszembe jutott. -De én igen!
-Nem te voltál, nyugi!
Amint tudtam tettem pár lépést felé, de nem teljesen közelítettem meg.
-Theo! Ez nem jó vicc kérlek, kelj fel és mond azt hogy meglepetés vagy csak nevess. Bármit, kérlek!
A könnyeim már patakokban folytak. Leültem az ágyra, majd fejem a mellkasára helyeztem és úgy áztattam pólóját. Valami mégis hiányzott. Nem, most nem a ölelésére gondolok, hanem a szívére. -Nem... nem hallom a szívverését! Meg halt! Megöltem!
Gyorsan felpattantam az ágyról és hátrálni kezdtem, egészen az ajtóig, de nem mentem el. Nem hagyhattam itt megint. -Scott, én megöltem!
-Nem, dehogy! Ne beszélj bolondságokat.
Egyre jobban potyogtak a könnyeim és nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Itt szeretnék mellette maradni, de ő biztos nem szeretné, hisz megöltem. Elmennék a sherif hivatalba elmondanám, hogy mit tettem, de akkor nem lehetnék mellette, nem láthatnám.
-Itt maradok!
-Mia, ez nem jó ötlet...
-Stiles! Ne, én maradok és ettől nem tágítok.
-Rendben! Holnap bejövünk. Addig is vigyázz magadra.
Mindegyiküktől egy öleléssel köszöntem el, majd vissza mentem  és leültem az ágy szélére s fejemet a mellkasára hajtva sírdogáltam tovább.
-Mindig itt voltál mellettem, meg védtél mindentől, vigyáztál rám és szerettél. Én meg, mit tettem érted? Semmit. S most megöltelek. Én ezt nem akartam, én annyira sajnálom. Tudom, hogy ezzel semmit sem hozok rendbe, de amint felébredsz én megpróbálom jóvá tenni. Ha azt szeretnéd akkor örökre eltűnök az életedből, csak arra kérlek, hogy ébredj fel.
Miért velünk történik ez? Miért nem lehetünk már végre boldogok, együtt?
A mostani időszak elég nehézkes és most biztos azt gondoljátok, hogy egy hisztis liba vagyok. Meg eshet, de konkrétan már nincs idegrendszerem, hisz annyi borzalmas dolog történt mostanában. Gondolom a sok sírástól bealudhattam, mert a megszokott érzésre keltem. Valaki a hajammal játszott.
-Theo!
-Szia, minden rendben?
-Azt hittem, hogy ...