Tragikus igazság

39.

Sziasztok!
Vissza tertem egy újabb résszel!
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást es tovabbi szép napot!

Egy kívánságom volt, hogy amikor felébredek ő legyen mellettem, őt lássam elöször, az ő hangját halljam s hogy el mondhassam neki, hogy mennyire hiányzott és, hogy mennyire szeretem.

Szerencsére ez a kívánságom be teljesült, ugyanis ő volt itt, őt láttam meg először, az ő hangját hallottam és elmondtam neki, hogy ^SZERETEM^!
Gondolataimból két hatalmas kéz ránt ki.
-Szerelmem, jól vagy?
-Igen! Most már jól!
-Miért csináltad? Miért akartál véget vetni az életednek?
-Annak már egy éve vége.
Az első kérdésére inkább nem válaszoltam. Féltem be vallani neki, hogy mennyire hiányzott és hogy ezért csináltam, mert még egy olyan srác mint Will, még ő sem volt képes elfeledtetni velem az iránta érzett szerelmem.
Ne higyjétek, hogy csak ki használtam Willt! Én szerettem, de csak idővel jöttem rá, hogy ez nem szerelem hanem csak szimplán szeretet. Ő olyan nekem mintha a bátyám lenne, hisz vigyázott rám és itt volt a nehéz időkben is. De a kapcsolatunk elején teljesen össze voltam zavarodva, nem tudtam, hogy mit érzek azt hittem úgy szeretem, de csak tévedés volt. Csak menekültem a valódi érzelmeim elől, mert nem mertem velük szembe nézni. Nem akartam olyan embert szeretni aki itt hagyott és nem is érdekli, hogy mi van velem.
Nem csak azon a napon volt itt, hanem végig. Minden reggel, délben, este és persze éjszaka, de volt, hogy helyette a szüleim jöttek be, a bátyám vagy a falka valamelyik másik tagja. Hiába volt itt mindig valaki aki lefoglalt, mesélt vagy kérdezett én minden egyes másod percben arra vártam, hogy ő vissza jöjjön.
-Mia, figyelsz te rám?
-Öhm, ne haragudj, de álmos vagyok. Mit is mondtál?
-Semmit, ki megyek, te csak nyugodtan pihenj!
Mielött ki ment volna meg csókolta a homlokom és elköszönt. Amint kilépett az ajtón én lehunytam a szemeim, de egy nyugtalan érzés kísérte gondolataim.
-Nyuszkóm, ébredj!
Úgy nez ki, elég sokáig alhattam, mert három órával a váltás elött ment el a bátyám. Igen Theo még mindig ragaszkodik a váltáshoz, mivel mindenki látni akar, így esélytelen, hogy olyan is bejöjjön, aki esetleg kárt akarna bennem tenni.
-Theo! Mi a baj?
-Az orvos azt mondta, hogy haza enged, maximális figyelem mellett. Szóval figyelnem kell a táplálék beviteledre, a folyadék beviteledre és az alvásra. Meg az előírt gyógyszereid beszedésére.
-Akkor haza mehetek?
-Igen!
-Theo, én nem szeretnék a terhedre lenni.
-Ne butáskodj, te soha nem voltál, nem vagy és nem is leszel a terhemre. Ilyen meg se forduljon a fejedben. Értve vagyok? Sőt a McCall házba meg be sem engedlek egyedül.
-Igen és köszönöm! Csak tudod ez az egy év nagyon nehéz volt és nagyon lassan ment el.
-Tudom, hogy szar volt ez az egy év! Hidd el, nekem is nehéz volt és lassú is. Rengetegszer ott hagytam volna mindent, hogy haza jövök hozzád, de tudtam, hogy akkor bajba sodorhatlak. Arra is rájöttem, hogy ha itt maradtam volna,akkor valószínűleg már meg haltunk volna. De legalább együtt lehettünk volna.
-Ne mondj ilyet! Ami elmúlt azon már változtatni nem lehet. Most pedig jobb ha megyünk, mielött meg gondolja magát a doki.
-Rendben, segítsek valamit?
-Nem kell köszi! Habár, valami kaját hozhatnál, mert eléggé éhes vagyok.
Istenem az a mosoly! Miért kell így mosolyognia?
-Értettem. Mire vissza jövök addigra legyél indulásra kész.
Elő vettem pár ruhát majd be mentem a helyi zuhanyzóba. Nem tudom meddig áztathattam magam amikor, valaki bekopogott.
-Ki az?
-Kérlek, nyuszkóm nyisd ki az ajtót, mert már egy órája bent vagy és látni akarom, hogy nem történt-e semmi.
-Jól van, csak egy pillanat.
Gyorsan fel kaptam a tiszta fehérneműimet, egy farmerral a kedvenc pólómmal és a cipőmmel majd ajtót nyitottam a farkasomnak, aki rögvest a nyakamba ugrott s úgy ölelt minha elveszíthetett volna abban a pillanatban mikor elenged. Amint elengedett rögtön elkezdte a kezeimet nézegetni, majd a sebeimnél kissé tovább időzött a tekintete.
-Kérlek ilyet többet ne csinálj!
-Rendben! De többet ne hagy itt.
-Tudod, hogy csak...
-Nem! Akkor sem! Inkább megyek veled, de soha többet ne hagyj egyegyedül. Kérlek én, nem bírnám még egyszer elviselni ami ezalatt az egy év alatt történt.
-Rendben, kicsim! Nem lesz több ilyen! Ígérem, bárhova megyek én magammal viszlek! Akár a világ végére is!
Köszönetemet egy öleléssel nyilvánítottam ki. Olyan szorosan oda bújtam hozzá, hogy annál közelebb már nem kerülhettem hozzá. Annyira hiányzott az ölelése, az illata, a hangja, a szeme színe, a haja puhasága vagyis Ő hiányzott.
Tudom, hogy hianyoztam neki, hisz érzem az ölelésében, a törődésében, a hangjában s az agyam is ezt súgja.
Nehéz volt nélküle nap mint nap felkelni. Nehéz volt nélküle túl élni a napot.
Nehéz volt nélküle, hátra hagyni a nappalokat s belépni az éjszakába, amikor is a hold átveszi az uralmat a nap felett és minden sötétségbe borul és a fenti feketeségben apró pontok alkottak egy-egy alakzatot amelyeket mindig fel rajzoltam a képzeletembe, majd újakat kerestem és rajzoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy nem a sötétségtől fogok félni, hanem a fénytől, amely mindent meg világít.