Tragikus igazság

9.

Sziasztok!
Meg hoztam egy újabb részt! Jó olvasást!

-Kérlek menj el, nem szabadna itt lenned.
-Rohadtul nem érdekel. Engem per pillanat egyetlen egy dolog érdekel! Te.
E-mondatát egy értetlen pillantással jutalmaztam. -Miért kerülsz, miért nem szólsz hozzám és miért nem engeded, hogy hozzád érjek vagy csak a közeledbe legyek?
-Mert én tehetek a múltkori dologról és mindenki téged okol miatta. Apu pedig három hónapos szobafogságra ítélt amelyből egyet letöltöttem és közölte, hogy nem lépheted át a bejárati küszöböt. Úgyhogy légy szíves menj el mielőtt még észrevesz.
Érzem, hogy meg remeg a hangom és, hogy mindjárt sírni fogok. Legszívesebben behúznék magamnak amiért kimondtam az utolsó mondatot, hisz ebben az egy hónapban jöttem rá, hogy szükségem van rá és most is legszívesebben a nyakába ugranék és addig ölelném ameddig csak lehet.
-Nem léptem át a küszöböt.
Mondata után az ablak felé nézett és ekkor jöttem rá.
-Te bemásztál az ablakomon?
-Nyitva volt. És ez a legközelebbi és leghalkabb út a szobádba.
Hirtelen a nyakába ugrottam és ki mondtam az első mondatot ami az eszembe jutott.
-Hihetetlen vagy!
Pár másodpercig még öleltem de aztán el kellett engednem. Hatalmas kezeivel össze fogta az arcom.
-Mitől félsz?
-Sok mindentől, de legjobban attól, hogy elvesztek mindenkit.
Szerintem a könny csatornáim már halottak, ugyanis megint elindult egy kósza könnycsepp.
-Nehogy sírj!
-Nyugi, már nem tudok. Szerintem kiszáradtak.
-Gyere ide, te lökött nyuszi!
Akkor ez most azt jelenti, hogy újra együtt? Remélem többé nem leszünk külön, mert szükségem van rá! Már a jelenléte megnyugvással tölt el, hát még az ölelése. Én tényleg szeretem. -Aludnod kellene.
-Nem, dehogy!
-Itt maradok, ha szeretnéd.
-Akkor meg egyeztünk. Gyere!
Paskoltam meg az ágyat, hogy feküdjön oda. Már el is helyezkedtünk, mikor eszembe jutott valami. -A francba! Nem maradhatsz hisz apu azt mondta...
-Elhiheted, rohadtul nem érdekel az apád. S nyugi, megoldom ezt a helyzetet.
De most feküdjünk vissza, mert holnap suli.
Újra elhelyezkedtünk. Theo a hátán feküdt baloldalt. A fejem a mellkasán s jobb kezem a bal vállánál hever. Az ő kezei pedig ugyanott foglalnak helyet mint múltkor. Végre egyszer nyugodtan alhatok.

Theo szemszöge:

Egészen mostanáig nem értettem, hogy miért kerül, miért nem szól hozzám és hogy miért nem lehetek a közelébe, hogy legalább megöleljem vagy az arcát meg simogassam és a haját ami olyan puha és olyan finom vanília illatú. Egész nap tudnám ezt csinálni. De sajnos nem lehet.
Végre újra a közelemben tudhatom s így vissza hozhatom a kedvét is ugyanis az elmúlt egy hónapban úgy járkált a suliban mint egy élőhalott. Nem tudtam tovább nézni, hogy szenved inkább lőjön le az apja csak ő legyen boldog. Na jó, ne öljön meg, mert akkor nem láthatom őt többé. Nem látom ahogy mosolyog és nem hallom a dallamos nevetését. Nem látom ahogy csillog a szeme és nem hallom amikor egy könyvről beszél. Szükségem van rá!

Mikor felébredtem ő még mindig aludt így elkezdtem a hajával játszani. Alig félóra múlva ébredezni kezdett és ismét hallottam azt a morgásnak nem nevezhető hangot elő törni belőle. De tőle már ez is természetes számomra.
-Jó reggelt, nyuszi!
Mondatom befejeztével rám emelte tekintetét és így láthattam ahogy azok a tengerkék íriszek csillognak.
-Tényleg itt vagy. Végre jól kezdődik egy nap és nem úgy ébredek fel, hogy a fejem szét robban a szemeim égnek és a hangom sem olyan mint aki átsírt egy éjszakát.
-Az már a múlt. Mindig a pillanatnak élj.
-Mint most.
-És mint aznap reggel.
Scott rettentően jól időzít, most lent vitatkozik valakivel. Gondolom az apjával, de nem hallom amit mondanak. -Jön Scott és azt hiszem Lidya.
-Mi? Nem az nem lehet!
-Elmegyek.
-Ne menj kérlek! Maradjunk így! Már úgy is tudják, hogy itt vagy.
-Igazad van, de nem félsz tőlük?
-Nem! Valamiért biztonságban érzem magam, amikor velem vagy.
-Talán, mert nem hagynám hogy valaki bántson vagy hozzád érjen.
-Lehet, de...
-Te mit keresel itt?

Zamira szemszöge:

E kérdés hallatán felültem, hogy Theo fel tudjon állni. Remélem nem megy el. Ez ellen tettem is. Én is mellé szegődtem, hogy könnyebben elkaphassam ha le akarna lépni.
-Vigyázok Zara-ra, mert látom senki más nem teszi meg!
-Éppen azt próbáljuk!
-Úgy hogy eltiltjátok mindenkitől?
-Nem mindenkitől csak tőled, mert a múltkori sztorit is magára vállalta!
-Tudod mit azt hisztek amit akartok de én csak akkor megyek el ha Zamira arra kér!
Miért ilyen üresek a szemei? Ez ijesztő. Nem akarom, hogy elmenjen. Ha most elmegy félek, hogy soha nem látom már, vagy ha mégis akkor többé már nem lesznek közös perceink. A gondolataimból két kéz szakít ki, amint letörlik az arcomon folydogáló sós, könny cseppeket. Majd egy pillanatra látom az ismerős kék szempárt és megérzem az illatát mikor átfog a karjával.
-Ne menj el! Szükségem van rád! Ne hagyj itt!
-Rendben nyuszi! Tudod egy nyuszkót sem láttam még sírni.
-De félnek. Én is félek, mert nem akarom, hogy itt hagyj.
-Nem hagylak!
-De igen! Nem hagyom hogy a húgom egy gyilkos...
-Scott, most már tényleg túlzásba viszed. Hagyd őket!
Legjobb barátnőm valamit oda súgott Scottnak és félek a következményektől. El kell mondanom Theo-nak, hogy szeretem, de félek. Mindig félek és ebből elegem van már. Elegem van a félelemből, hogy elvesztek valakit. Ez előtt mindenkit ellöktem magamtól, kivéve egy családot és a végén ők is meg haltak. Nem akarok szenvedni már, végre valahára boldog vagyok egy emberrel vagyis vérfarkassal és őt nem akarom eltaszítani magamtól, őt nem veszíthetem el.