Tragikus igazság

47

-Azt hittem, hogy...
-Mit?
-Semmi, hagyjuk!
-Tudod, hogy ezt utálom!
-Mond el, hogy miért úgy keltél fel,hogy azt mondtad vagyis már majd hogy nem kiabáltad, hogy Theo!
-Azért, mert azt hittem, hogy meg haltál!
-Tessék?
-Azt hittem megöltelek.
-Baba ezt csak álmodtad!
-Most már tudom, de olyan valóságosnak tűnt.
Itt már nem bírtam, muszáj volt magamhoz ölelnem.
-Amikor sikítottál én pont úgy öleltelek hogy a fejed a mellkasomba temetted. A tüdőm kissé össze omlott, de engem abban a pillanatban sem az érdekelt. Tudod miért?
Válaszként csak nemlegesen megráztam a fejem és vissza ültem vele szembe.
-Mert eszméletlenül feküdtél, az orrodból, a szádból és a füledből is folyt a vér. Meg ijesztettél!
-Sajnálom! Én nem akartalak megölni és nem akartam a frászt hozni rád. Én csak...
Nem tudtam semmit sem mondani csak ültem és néztem előre.
-Kicsim, ne mentegetőzz!
-Tudom! Nincs mentség arra amit tettem.
A könnyeim már megint viaskodtak a szabadságért s egyetlen egy le is gördült.
Két ujjával állam alá nyúlt s így kényszerített, hogy szemeibe nézzek.
-Kicsi, ezt most fejezd be!
Majd mondatát követve megcsókolt.
Ezek után nem, történt szinte semmi, csak egész nap feküdtünk és bámultunk ki a fejünkből. Én néha-néha lehet, hogy el aludtam, de egy kép a rémálomból és már fent is voltam. Theo egész végig nyugodtan feküdt, gondolom elmélkedett a dolgokon miközben bal kezével a hajammal játszott míg a jobbal a hátamat simogatta lassan és óvatosan.
A percek csak úgy teltek, majd jöttek az órák, a napok és a hetek. Vagyis pontosabban csak egy hét volt, de ez alatt nem történt semmi érdekes. Azon kívül, hogy próbálom kerülni Theo-t. Minden egyes érintkezést kerülök, kibújok az öleléséből, a csókjai alól. Sőt még a kanapéra is kiköltöztem egyik éjjel de reggel az ágyunkban ébredtem egyedül. Mikor ki mentem meg keresni a nappaliban találtam meg az én alvó alkalmatosságomon. Szóval azóta így alszunk. Már aki. Én személy szerint csak forgolódok és kattog az agyam. Ez rettenetesen meg látszik a szemem alatt lévő karikákon, vérágasak, és olyan vörösek akár a pipacs és persze a szokásos sápadt, beesett arc.
-Zara! Kérlek beszéljünk! Legalább csak a hangod had halljam.
-Mondjad!
-Nyuszi, miért teszed ezt?
-Mit?
-Kérlek, ne kerülj! Szükségem van rád és már annyira hiányzol.
-De hisz itt vagyok!
-Nem úgy értem. Hanem, hogy nem ölelgethetlek, nem simogathatlak s nem csókolgathatlak. Sőt egyáltalán hozzád sem érhetek, mert kerülsz. Basszus még a szemkontaktust is kerülöd. Én ezt így nem bírom tovább. Szerintem átmegyek a nővéremhez pár napra. Te maradj csak nyugodtan, de én így nem tudok a közeledben maradni és szükségem van arra, hogy át gondoljam ezt az egész kapcsolat dolgot kettőnk között.
-Értem!
Erre mást nem tudtam mondani, mert féltem hogy ha akár egy szót is kinyögök még akkor elbőgöm magam. Már most hiányzik pedig még el sem ment. Nekem is hiányzik a közelsége de nem engedhetem még közelebb magamhoz, mert félek hogy elveszítem. Ha meg most történne akkor ... akkor is rohadtul fájna.
A gombóc a torkomban egyre nagyobb, a szemeim megint égnek a könnycseppek viaskodásától és a legkisebb reményem is elszállt, hogy bármi vissza térjen a régi kerék vágásba. Mit tettem? Miért vagyok ilyen makacs? Miért nem tudok felhagyni a makacsságommal? S miért olyan fontos nekem, hogy már az fájdalmat okoz ha nem ér hozzám? Konkrétan fizikai fájdalmat éreztem. S amikor nem is próbált meg hozzám szólni, az olyan volt mintha kitépnének belőlem egy darabot.
Gondolataimat a bejárati ajtó csapódása szakította meg, amely jelezte, hogy Theo elhagyta a házat és egyben utat engedett a könnyeimnek. Nem tudtam tovább vissza tartani. Felrohantam a szobánkba, becsuktam az ajtót lecsúsztam elé ülőhelyzetbe és ott bőgtem tovább.
Már egy ideje ez ment amikor az álmosság úrrá lett rajtam. Így tehát az ajtóban ülve aludtam el.
-Soha többet nem akarlak látni! Tűnj el az életemből.
-Theo ne mond ezt! Kérlek! Én szeretlek!
-De én nem! Soha nem is szerettelek, csak játszottam veled!
-Miért teszed ezt velem?
-Mert...

A szemeim hirtelen kinyitottam és akkor jöttem rá, hogy ez csak egy álom volt.  Vagyis inkább egy rémálom.
Bevonultam a fürdőbe, de nem mertem belenézni a tükörbe így inkább először lezuhanyoztam, hajat mostam majd miután megtörölköztem egy másik, nagyobb törölközőt magam köré tekertem. A tükörbe nézve rájöttem, hogy sokkal rosszabbul nézek ki, mint eddig.
Vissza mentem a szobánkba és az ő egyik pólóját vettem fel az egyik melegítőmmel. A hajam kontyba köröttem s így a felső sem lesz vizes tőle. A konyhába érve meg ittam a reggeli kávém, de a kajára viszont rá sem tudtam nézni. Már a harmadik koffein tartalmú fekete italt öntöm s még csak tizenegy óra lesz. Ezért felmentem a szobánkba és vissza feküdtem, hogy a könnyeimnek utat adhassak. Máshol nem merek, mert félek, hogy valaki jönne és meg látná, hogy milyen borzalmasan nézek ki. Estig az ágyunkban punnyadtam és sírtam, majd este lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni.
Ez ment kereken négy napig. Mióta Theo elment, itt azóta nem lépte át senki a bejárati küszöböt. Ami egyszerre nyugtatott és rémisztett meg. Miért is? Nyugtatott, mert békén hagytak, hogy szépen lassan össze törjek és majd fel is épüljek. Miért rémisztett meg? Mert egész eddig nem jött haza s rajta kívül senkit nem vártam és nem is jöttek. Egyszerűen nem is érdekel senkit, hogy mi van velem.