Tragikus igazság

5.

Jó olvasást!

Miután mindenki elment csak én maradtam Theo-val, aki az éjszaka csendjét megtörte.
-Köszönöm, hogy maradsz!
-Ne köszönd csak mondd el azt amit tudnom kell.
-Oké! Szóval, hiszel a természetfelettiben?
Ez az egész dolog ami most történt azzal az izével eszembe juttatta azt az éjszakát. Az állat támadás éjszakáját. Lehet el kellene mondanom, de mi van ha nem hisz nekem?
-Igen!
A válaszomra csak egy érdeklődő pillantást kaptam. -Majd elmondom. Ígérem!
-Akkor el mondok neked valamit, de nem fogok rizsázni hanem egyszerűen meg fogalmazom, de egyszerűbb ha meg is mutatom.
Ekkor megálltunk felém fordult behunyta szemeit s mikor kinyitotta őket, akkor mind a két szeme sárga volt. Láthatta rajtam, hogy meg ijedtem s azt is, hogy rengeteg kérdésem van de nem tudom őket meg fogalmazni. De az első kérdésem mégis az lenne, hogy ő kicsoda vagy micsoda igazából, de nem tudom úgy meg kérdezni, hogy ne nézzen hülyének.
-Vérfarkas.
-Mindenki az?
-Nem. Vannak más fajok is. De ezt majd Scott elmondja. Én meg tettem az én részemet.
-S azaz izé mi volt?
-Egy kiméra.
-Azt hiszem nem értem. Kiméra? De az nem több DNS-el rendelkező lény?
-De. Már tudod a választ. Akkor bennük van valami átültetett dolog ami egy farkasé volt?
-Igen.
Lejátszódott a fejemben a baleset éjszakája és nem tudom, hogy miért nem lettem olyan mint ők. Hiszen annyira összeharapdált, hogy kis híján belehaltam. S a szüleim a testvéremmel együtt oda veszett. -Ne sírj! Csak ezt ne!
S ekkor olyan történt amit soha nem hittem volna. Megölelt! Egy srác! Theo! Theo megölelt! Alig hiszem el, hogy a bátyámon kívül valaki meg ölelt. Igaz ez már a második, ha nem vesszük bele azt amikor Scott-al beszéltünk.
A fejem mindjárt szétszakad a sírás miatt. Az elmúlt évben annyiszor, de annyiszor elfogott, azt hittem hogy többé már nem is fogok tudni sírni.
-Sajnálom, ne haragudj!
-Ugyan ne butáskodj! Haza vigyelek?
-Légy szíves, mert már késő van.
Már az autóban ültünk indulásra készen, de valamiért még ott álltunk.
-Hozzám vagy hozzád?
-Inkább haza mennék, ha nem gond.
Gyorsan meg adtam a címemet s el is indultunk. Az úton végig az ablakon kifelé bámultam, míg nem meg állt az autó.
-Köszönöm!
-Hidd el, nagyon szívesen voltam veled s hoztalak haza, de jobban örültem volna ha nálam maradsz.
-Holnap még beszélünk?
-Ki nem hagynám!
-Szia!
-Szia!
Már a bejárati ajtót csuktam be mikor elhajtott. Olyan fáradtnak éreztem magam, hogy legszívesebben úgy ahogy voltam bedőltem volna az ágyamba, de előtte inkább meg fürödtem s aztán feküdtem le.
Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki megölel. Mikor ki nyitottam a szemem nem láttam nagyon semmit csak azt tudtam, hogy megint sírok. Nem tudtam, hogy ki az ki így ölel, de ha lehetséges akkor nem engedem el soha. De a kíváncsiságom győzött.
-Te mit keresel itt?
Mondtam kissé bunkó hangot megütve pedig csak meg lepődtem.
-Mondtam, hogy jobban örültem volna ha nálam alszol.
-Te itt voltál addig amíg aludtam?
-Mikor lefeküdtél kint álltam az ablakod alatt.
- Szóval addig itt szobroztál?
-Nem igazán. Kicsit körbenéztem a szobádban. Feküdj vissza aludni, mert holnap suli és utána fontos megbeszélés lesz Scottéknál.
-Rendben.
Egy darabig ültem csak és merengtem. -Nem alszol itt? Választ nem igazán kaptam csak egy furcsa nézést. -De csak ha szeretnél!
-Rendben!
Otthonosan lefeküdt mellém s egy darabig csak a plafont néztük. Majd egyre nehezebb lett a szemhéjam s egyre álmosabb lettem míg el nem aludtam.

Sziasztok! Meghoztam az 5. részt kijavítva! Hagyjatok valamilyen nyomot magatok után. Köszönöm!😘🐾