Theo Raeken szemszöge:
Reggel arra ébredtem hogy a madarak csiripelnek, a nap erős sugarai betörnek s égetik a bőröm és a legjobb, hogy hallhatom a rajtam alvó nyuszkóm szuszogását és a nyugodt szívverését.
A gondolatok kavalkádja elnyelte mind ezt a szépséget s átvette az uralmat.
A rémdoktorok nem csak a képességeimet fejlesztették hanem lassacskán eltüntették belőlem az érzelmeket. Legalábbis a régi énem csekély része maradt meg azt felváltotta egy hideg, érzelemmentes és elnyelt a teljes sötétség, majd ahogy meg jelent ő az életemben úgy lett minden egyre kuszább és csak azt éreztem, hogy minden pillanatban vele szeretnék lenni. Semmi mást, csak ezt az egyet. Később ehhez még csatlakozott a védelmi ösztönöm, majd az mellett még meg jelent a szeretet. És nem ezek ijesztettek meg. Vagyis nem csak. Hanem hogy egyre erősödött, fokozódott bennem és még az önkontrollom is elvesztettem. Szerencsére ezekről nem tud s ez jobb is így szerintem. Még mind a mai napig féltem s félteni is fogom, hisz nem voltam s nem is vagyok egy szent így bárki bosszút állhatna rajtam most, hogy már ennyire nyílt a tény, hogy van egy gyenge pontom. S nem csak a gyengeségem hanem a menedékem is. Amikor nem vagyok ön magam vagy van valami problémám, neki nem kell elmondanom, mert már akkor jobban vagyok ha itt van mellettem.
Régen attól féltem, hogy meg kedvelem, aztán meg történt. Utána attól féltem, hogy meg szeretem s meg történt. Utána attól, hogy az életem része lesz, s megtörtént. Most meg attól félek, hogy elveszítem. Ezt nem hagyhatom meg történedni, mert abba belepusztulnék.
Gondolat menetemet, amely egyre csak a süllyesztő felé vitt, a nyuszkóm telefonjának csörgése törte meg. Elvettem a kis szekrényről s látom, hogy a barátnője az.
-Szia, Lydia! Mit akarsz?
-*****
-Mert még alszik, s nem vagyok hajlandó felébreszteni.
-****
-Addigra felkel!
-*****
-Igen! Elviheted, de....
-******
-Pontosan! Na, de lerakom, nem kell sietned!
Elvettem a fülemtől s ki nyomtam. Nem érdekelt, hogy beszélt még! Van egy rossz elő érzetem s nem nagyon szeretném elengedni azzal a banshee-vel. Oda hajoltam hozzá s puszikkal hintettem be az arcát, majd egy utolsót nyomtam az orrára.
-Most miért ébresztettél fel?
-Vendégünk lesz! S azt mondtam hogy fent leszel mire ide ér úgyhogy lassan készülődj!
-Hova megyünk azt nem mondta?
-Nem, csak annyit, hogy kettesben lesztek s nyugiban. Ez nem tudom nála mit is takar.
-Én lehet, hogy igen! Azt hiszem igyekeznem kellene, mert ha nem leszek kész mire ide ér képes kirángatni úgy ahogy vagyok.
-Szerintem nem jutnátok messzire. De hajrá!
Még egy apró puszit nyomtam fejére, majd vettem egy gyors zuhanyt és felöltöztem.
Le mentem a konyhába és csak vártam, hogy le érjen.
-Kész vagyok! Mit készítsünk?
-Én nem vagyok éhes, úgyhogy nekem nem kell semmi.
-Theo, minden rendben?
-Aham, persze!
Közel lépett hozzám, bele nézett a szemeimbe s kezeivel a pólómat piszkálgatta.
-Látom, hogy van valami! Miért nem akarod elmondani?
-Jajj, pici! .... Van egy rossz előérzetem, amit nem tudok hova tenni. S félek, hogy veled fog valami történni.
-Ígérem nem fog semmi sem történni és ha mégis lenne valami, rögtön haza jövök vagy pedig hívlak.
-Köszönöm!
Egy gyors puszi után tett fel főzni kávét, majd vissza jött s hozzám bújt, így, ölelkezve vártuk a reggeli koffein bombánkat.
Nem tudom meddig is lehettünk így, de a kis idillünket megzavarta a kávéfőző, amely jelezte, hogy kész vannak az italok.
Egy bő fél órával később csak az ajtó nyitódására lettem figyelmes. Zara nem hallhatta, mivel a szobánkba vagyunk s nincs szuper hallása sem. De viszont engem ismer.
-Jött valaki, vagy a telefon?
-Azt hiszem megjött a barátnőd.
Amint ki mondtam már a szoba ajtón is áttörte magát s ölbe tett kézzel várakozott.
-Köszönöm a szíves fogadtatást, de most mennünk kell, mert dolgunk van!
-Tudod, ha kopogsz akkor esetleg, még ajtót is nyitok neked.
-Jaj, Theo! Milyen udvarias lettél!
Kedvessége után barátnőmhöz fordult s következő mondatát hozzá intézte.
-Indulhatunk?
-Esküszöm, rosszabb vagy mint a duracel nyuszi. Egy pillanat és mehetünk.
Be ment a fürdőbe, mikor végzett egy öleléssel elköszönt majd a harmadik személy felé azaz a gyertya tartó felé fordult.
-Lydia! Épségben kérem vissza. Ha valami történik ....
-Tudom! Ki téped a torkom. De nyugi vigyázok rá. S nem csak azért, mert a legjobb barátnőm, hanem azért is, mert ha valami történik vele, mondjuk eltűnik, te elviselhetetlenebb vagy mint amúgy.
-Azt akartam mondani, hogyha történik valami akkor hívjatok!
-Lyds, induljunk, mert soha nem érünk vissza!
Elmosolyodtam a kijelentésén, majd egy amolyan vigyázz magadra csókkal elbúcsúztunk.
Miért érzem úgy, hogy egy darabig ez volt az utolsó közös pillanatunk?
Miért fáj, hogy most kilép azon az ajtón?
Bármi is fog történni érzem, hogy valami más lesz. Érzem, hogy elfogják tőlem venni. Megint. És nem biztos, hogy vissza tudom szerezni oly könnyedén, mint eddig. De biztos, hogy nem adom fel, addig míg az enyém nem lesz, újra. Addig amíg létezni meg nem szűnök. Addig amíg a szívem dobban. Nem tudom nélküle elképzelni az életem. Most már ha csak öt percre nélküle vagyok, nem tudok koncentrálni semmire, mert csak ő jár a fejemben, hogy mi lehet vele, nem-e esett baja, ha mégis hozzáért valaki akkor azon, hogyan nyírhatnám ki. Egyszerűen fogalmam sincs, mit csinálnék nélküle, hisz ő már az életem része, amit ha elszakítanak tőlem, részben halott leszek s már nem lesz értelme a létezésemnek.
Ui.:Sajnálom, hogy ilyen borzalmas résszel tértem vissza!
YOU ARE READING
Tragikus igazság
FantasyZamira McCall: Egy hónapja ért véget az életem. 7 éves koromban a szüleim elváltak én apámmal tartottam, a bátyám meg anyámmal maradt. Az életem fenekestül felfordult mikor az apámmal elmentünk az erdőbe sátorozni. Mindenki úgy tudja, még az apám is...