Tragikus igazság

15.

Sziasztok!
Meghoztam az új részt!
Jó olvasást!😘🐾

Már három napja tudom, hogy mi is vagyok valójában. Scott-ék még mindig nem tudják csak Deaton, Theo és én. Nem tudom mikor lesz bátorságom elmondani. Tudom, hogy nem ítélnének el meg semmi hasonló, de mégis félek. Egyszer le kell győznöm és minden titkomról be kell számolnom a falkának, de előtte meg kell várnom a megfelelő pillanatot. Ami nem mostanában fog el jönni, hisz most itt vannak ezek a Cowboy szerű lények fekete lovakon, ostorral és pisztollyal. Legalábbis Liam és Hayden így írta le őket. Én még nem láttam őket, de a leírásuk alapján nem is szeretném.
Gondolataim közül két kéz ránt ki amelyek a derekamnál fogva húznak közelebb a végtagokhoz kapcsolódó személyhez, majd egy hang biztosít róla, hogy biztonságban vagyok.
-Min gondolkozol?
-A kilétemen és ezekről a lovas emberkéken.
-Te nem láttad őket, ugye?
-Nem. Csak amit Liamék meséltek az kicsit ijesztő.
-Akkor meg nyugodtam. Mit meséltek?
Elmondtam Theo-nak amit a két béta mesélt majd szembe fordultam vele.
-Történt valami?
-Nem.
-Mond el légy szíves.
Kérleltem szépen.
-Ők a szellemlovasok. Ez egy hajsza igazából. Viharral érkeznek s aki megpillantja őket azokat elviszik. És idővel kihalt lesz egész Bacon Hills.
-Dehát akkor Hayden-ék veszélyben vannak. Segítenünk kell nekik.
-Nem tudunk. Ugyanis mi nem látjuk őket.
-Mi lesz azokkal akiket elvisznek?
-Örök feledésbe merülnek. Eltűnnek képekről, eltűnnek a cuccaik és minden ami hozzájuk köthető.
Tehát hogyha elviszik a mellettem fekvő farkast akkor elfelejtem. Sőt mindenki el felejti aki valaha ismerte.
-Én nem akarlak elfelejteni.
-Én sem akarlak téged. Ezért is nem engedlek egyedül sehova.
Szokásához híven megint megölelt és én ezzel nem tudok be telni. Ha lehetne egész nap ölelném, de mint mindent ezt is megszakítja valami. Per pillanat a telefonom és Theo telefonja szólalt meg. Ezzel jelezve, hogy SMS-ünk érkezett.
Mind a ketten ugyanazt az kaptuk csak más-más személytől.
Körülbelül félóra múlva abban a házban voltunk ahol elkezdődött az életem. Mindenki a konyhában volt, de valaki mégis hiányzott. Nem tudom ki, még a nevét sem. Ezt szóvá is tettem.
-Valaki még hiányzik.
Mindenki furcsán nézett rám kivéve Lydia-t. Ő egyet értett velem.
-Igaza van.
-És ki hiányzik?
Ekkor suttogást hallottam. Egyre őrjítőbb volt, de egy szót ki tudtam belőle venni. Egyszer csak a földön térdeltem már, kezeim a fülemen voltak és megint átölelt ugyan az a védelmező kar amely mindig.
Már percek teltek el és egyre jobban lettem. A suttogás is meg szűnt. Mindenki furcsán nézett rám, és az előző kérdésükre meg adtam a választ.
-Stiles.
-Mi az a Stiles?
Kérdezte a bátyám
-A legjobb barátod.
Adta meg Lydia az egyszerű választ.
Ezek szerint ő is emlékszik rá, nem csak én. De a többieknek teljesen ki esett.
-Menjünk el Deaton-höz.
Ajánlotta fel Liam.
Amint kiléptünk az ajtón elkezdett fújni a szél a levelek a földön mozogtak és pár villám is megjelent az égen. Hirtelen meg láttam pár lovast és én menekültem volna de körbe vettek.
Gyorsan meg fogtam Theo kezét ő szegényem nem értett semmit elkezdett húzni az egyik irányba de én meg állítottam hisz ott is állt egy lovas. Pisztollyal a kezében de nem lőtt csak figyelt. Majd hirtelen eltűntek, én meg valahogy össze estem.
-Nyuszi, figyelj rám. Hallod, nézz már rám.
-Itt voltak.
-Kik?
-A szellemlovasok.
Még mindig a földön ültem annyi különbséggel, hogy Theo megint ölelt és közben a könnyeim potyogtak mint a zápor eső.
-Akkor, hogy lehet, hogy itt vagy?
-Nem tudom, de megijedtem.
Az egyetlen támaszom s akiben a legvégsőkig meg bízok az már nem csak a legjobb barátom. Most jöttem rá teljes megbizonyosodással, hogy én többet érzek iránta.
Gondolataimból egy kéz a hátamon s egy a térdhajlatomnál fogott és felemelt menyasszony pózba. Lehet, hogy perpillanat nem nagyon tudnék járni ugyanis remegek, sírok és olyan álmosság tört rám, hogy pár perc múlva már aludtam. Arra keltem fel, hogy fekvő állapotban vagyok és az ágy besüpped, majd egy kéz közelebb húz és a személy testhője és a tusfürdőjének kellemes illata leng körül. Így nem kellett sok idő újra vissza aludtam.
Reggel arra keltem, hogy egy gyönyörű szempár vizslat. Gyorsan be is csuktam a szemem ugyanis a nap erős sugarai törtek be az ablakon. Mikor újra kinyitottam ugyanúgy ott voltak a kék íriszek.
-Jó reggelt!
-Neked is. Ma mit szeretnél csinálni?
-Hát a negyedik órára még be érnénk.
-De ma inkább maradjunk.
-Rendben, akkor fogalmam sincs.
-Én tudok egy jót. Délelőtt itthon sütünk vagy főzünk, majd meg nézünk egy-két filmet. Délután pedig átmegyünk apudhoz és beszélsz vele.
Te jó ég, róla meg is feledkeztem. -Meg feledkeztél róla, igaz?
-Igen.
-Nem haragszom, de apukád nagyon aggódik érted, éppen ezert jó lenne ha beszélnél vele.
-Biztos nagyon haragszik.
-Előfordulhat.
-El jössz velem?
-Természetesen!

A délelőttünk jól telt, sütöttünk pizzát, muffint, utána meg néztük az Útvesztőket. Majd eljött a délután két óra. Igaz Theo nem mondta mikor megyünk, de gondolom arra gondolt, hogy amikor a sulinak vége. Az óráink 14:00-kor érnek véget. Éppen ezért szerintem most fogunk majd indulni.
-Zara, vedd fel a cipődet és egy kabátot, aztán induljunk.
Szó nélkül tettem amit mondott. A kocsiban ülve az ujjaimat kezdtem tördelgetni, hisz nem akarom elveszíteni az apámat is. Tudom, hogy erről én tehetek és pontosan ezért érzem magam ennyire rosszul.
-Zara, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj, ott leszek melletted.
Válasz helyett csak egy mosolyt erőltettem magamra.
Már a kapuban voltunk, itthon volt apu kocsija így biztos ő is itt tartózkodik.
Egymás kezét fogva mentünk fel a pici verandánkra, majd erőtlenül be kopogtam.
Az ajtó kinyílt s a túloldaláról egy magas élete közepén járó férfi nyitott ajtót. Az apám. Amikor meglátott nagyon meg lepődött de láttam rajta a meg könnyebbülést.