Tragikus igazság

20.

Sziasztok!
Meghoztam egy újabb részt!
Jó olvasást!😘🐾

Szerencsére tegnap kiengedték Zamirát a kórházból. Fél hónapot azaz tizenöt napot volt bent. Ebből ötöt kómában és tízet pedig meg figyelésen volt. Idő közben elmondtam neki, hogy a nővérem vissza tért és hogy nálunk lakik amíg nem talál rendes szállást magának.

Zamira szemszöge:

Olyan jó volt amikor felébredtem a kórházban és ő volt ott velem, meg amikor közölte, hogy végig mellettem volt, amikor velem aludt újra mint a régi szép időkben.
Ezen kívül történt még pár dolog. Már harmadik napja voltam magamnál amikor el mondta, hogy a nővére vissza tért az élők sorába és mivel kértem, hogy mutassa be, így ő felhívta és kérte, hogy hozzon nekünk rostos üdítőt, vizet, banánt meg valami pékárut. Így is tett és meg ismerhettem drága farkasom testvérét, akire már nagyon kíváncsi voltam.
De mivel már kiengedtek ezért Theo ma elvisz sétálni, ugyanis az orvos azt mondta, hogy sokat sétáljak.
Este tíz óra lehet és már sétálunk egy ideje az erdőben. Valamit tervez!
Nem tudom mennyi lehet az idő, de már kezdek fáradni és ha lehet akkor még sötétebb lett. Azt hiszem tudom, hogy hova megyünk. A kilátóhoz, ahol először akkor jártam amikor ki jöttem lőni párat és pár pillanatra meg céloztam Theo-t is, majd beszélgettünk és ő haza kísért.
Mikor odaértünk még mindig fogtuk egymás kezét és az eget bámultuk. Érezni lehetett köztünk a feszültséget, hisz valamit akart nekem mondani, ez teljesen biztos. Látom rajta! Majd hirtelen felém fordult.

Theo szemszöge:

-Mikor meg láttalak már akkor tudtam, hogy más vagy ezért akartalak ellökni, de valahogy mégis a közeledben akartam maradni, hogy meg ismerjelek. Az utóbbi nyert! Ahogy teltek melletted a percek, az órák és az a két hónap, úgy jöttem rá, hogy fontosabb vagy nekem mint eddig bármi.
Mióta itt vagy azóta úgy érzem van életem és még érek is valamit. Amikor sírtál és megöleltelek akkor azokat a pillanatokat is szerettem, mert minden egyes veled eltöltött időben boldog voltam, ha meg nem akkor csak vigasztaltalak. Azokat is szerettem, mert tudtam, hogy miattam van az a mosoly az arcodon a sok keserű könny helyett. Amikor azt hittem, hogy elveszítettelek én teljesen ki voltam. Nem tudtam aludni és másra sem tudtam gondolni, mint hogy ha én itt vagyok akkor nem lett volna ez. Ezek alatt jöttem rá, hogy szeretlek és ha te nem így érzel akkor csak mond ki és el megyek, mert így nem tudnék a közeledben maradni. Tudván, hogy nem szeretsz.
Mikor végeztem el néztem minden felé. Nem azért, hogy körül nézzek csak azért, hogy a fejem el fordítsam és ne lássam rajta, hogy mennyire csalódott bennem. Épp elég lesz azt hallani, hogy ő nem szeret, hogy ő mást szeret. De lefelé nézett és a talajt kémlelte miközben biztos, hogy az alsó ajkát harapdálta. Így elővettem a farkas hallásom és az ő szívére koncentráltam. Ki nyögtem az első kérdést ami az eszembe jutott.
-Te félsz tőlem?
-Nem!
-Akkor miért ver ilyen gyorsan és hangosan a szíved?
-Mert én ... Öhm ... én is ... én is szeretlek.
Amint meg hallottam a szívem majd kiugrott. Persze nem azért amiért eddig, hanem most az izgalmat fel váltotta a boldogság. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz szorítottam, majd meg akartam csókolni, de nem. Meg ijedtem és inkább taktikát változtattam. Így csak az arcára adtam egy puszit. Az ujjainkat összekulcsoltam és így sétáltunk hazafelé. Szerencsére épségben és hamar vissza értünk, így nem kellett elengednem kicsi, puha kezeit.

Zamira szemszöge:

Már majdnem hazaértünk, de én még mindig alig hiszem el, hogy szeret. Soha nem gondoltam volna, hogy bárki is képes ugyanolyan érzelmeket táplálni irántam mint én felé. Alig hiszem el, hogy majdnem meg csókolt, de nem tette. Kicsit meg ijedtem mikor közeledni kezdett, de szerintem ő is és így egy puszit nyomott az arcomra. Egész úton a kezemet fogta és én még mindig nem hiszem el ezt az egészet. De akkor most mi is van velünk? Együtt vagyunk vagy barátok extrákkal? Nem merem tőle meg kérdezni, hogy most akkor igazándiból, hogy is állunk.
Mikor haza értünk, minden úgy volt mint eddig kivéve az alvást. Órákon át forgolódtam, a fáradtság és az álmok kicsit sem környékeztek meg.
Nem tudom mióta nem alszom, de még közelebb bújtam Theo-hoz, így már én is tudom ölelni. Ő eddig is ölelt de a távolság elégvolt hozzá, hogy tudjak mozogni, most viszont a fejemet a mellkasának döntöttem, illatát beszívtam és a szemeimet lehunytam. Nem sokára el is aludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy az ágy másik fele üres, nyakig be vagyok takarózva s a sötétítő is el van húzva, ne hogy a nap fel ébresszen. Gondolom. Egy kicsit még lustiztam, majd elindultam lefelé, meg keresni Theo-t.
Nem volt nehéz meg találni, ugyanis finom illatok szűrődtek ki a konyhából és az edények diszkrét de mégis erőteljes össze koccanása volt hallható. Amikor meg álltam az ajtóban láttam, hogy a farkasom mosogat. Elég furcsa látvány volt. Oda settenkedtem mögé és hátulról átöleltem.