Tragikus igazság

18.

A kórházban mindenki annyira nézett minket, hogy féltem a szemgolyójuk ki ne essen a helyéről. Pont Liam apja volt ügyeletben ezert hozzá vittem. Amint át adtam neki gyorsan be vitte a műtőbe össze ráncigált még pár orvost vagy ápolót az isten tudja, hogy mik azok és neki álltak az újra élesztésnek meg a műtétnek.
Már órák óta bent vannak mikor meg hallok pár gyors léptű embert. Vagyis farkast.
-Mit műveltetek vele? Pár napra itt hagyom és ti vigyázni sem tudtok rá! Szánalmasak vagytok!
Már át voltam változva mikor meg láttam valakit közeledni. Már csak pár méter volt köztünk mikor meg törtem a csendet.
-Tara?
-Theodor.
-Csak Theo, nem használom ezt a nevet.
-Te most komolyan azon akadtál fenn, hogy rosszul mondta a neved? Én azon akadnék fenn, hogy ha a halott nővérem egyszer csak vissza térne.
Egy mindent mondó pillantással el hallgattattam Stilest.
-Minek vagy itt?
-Mert éreztem a fájdalmadat.
-Ha egy ujjal is hozzá mersz érni esküszöm mindenre ami él, hogy még egyszer meg öllek.
-Nyugi. Nem fogok, hiszen már meg halt.
Most lett elegem meg fogtam a nővéremet a nyakánál fogva és a folyosó legtávolabbi végébe hajítottam, így neki ütközött a lift csukott ajtajának.
-Most hagyjatok békén és ha valaki hozzám szól, akkor annak le tépem a fejét.
A mondatom befejezte után leültem, a könyököm a térdemre, míg a fejem a tenyerembe volt temetve.
-Lydia hagyd, mert komolyan gondolta.
Szólalt meg mellettem Liam.

Már három és fél órája vannak bent Zara- val a műtőben, mikor ki nyílt az ajtaja. Liam apja aggodalmasan ránk nézve nyitotta szólásra száját.
-Hogy van? Túl élte?
A többi kérdésemet belém fojtotta egy *mindent elmondok ha befogod* pillantással.
-Igen, túl élte. Nincs jól, ezért el kell mondanom, hogy nem biztos, hogy meg éri a reggelt. Ha mégis akkor adunk neki egy hetet. Mivel most kómában van ezért tudunk csak ilyen kevés időt ki szabni. Nem tehetek mást, ha egy hét múlva nem ébred fel akkor le kapcsoljuk a gépekről.
Az utolsó mondata utolsó fele járt a fejembe. Miért akarják, hogy úgy haljon meg, hogy azt sem tudja én mit érzek iránta. Nem ezt nem hagyhatom.
-Be mehetek hozzá?
-Persze! Egyszerre csak az egyikőtök, de csak is öt percre.
Amint ki mondta én be mentem, vagyis be rontottam a szobába. Olyan aranyos amikor alszik, de most rá vannak kötve  a különböző gépek és a legnagyobb baj, hogy ettől függ az élete. Olyan sápadt és vékony, mintha napok óta nem evett volna.

Már három napja nem járok suliba, de még haza sem mentem. A nővéremmel itt bent beszéltük meg a dolgainkat és úgy döntöttem, hogy egyenlőre költözzön hozzánk. Így onnan tudott nekem ruhát hozni és az itteni fürdőszobában tusoltam minden nap. Ez a negyedik napja Zara-nak és még van három. Eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy hallana minket. Rohadtul félek, hogy el veszítem, mert nekem szükségem van rá, jobban mint bárkire. Gondolataim áradatát egy kopogás szakította félbe, amely oly halk volt, hogyha nem ismétlődik meg akkor talán kételkedtem volna benne.
-Gyere!
-Szia! Hogy van a húgom?
Hirtelen meg jelent előttem Scott és Stiles. Szóval vissza hozták?
-Mint eddig. Semmi változás.
-Menjél egyél vagy igyál valamit, mert borzalmasan nézel ki.
-Kösz, de nem hagyom magára olyanokkal akik még vigyázni sem tudnak rá.
-Melletted is elő fordulhatott volna.
-De nem velem volt akkor.
-Éppen ez az! El hagytad, hogy...
-Na ide figyelj! Neked semmi közöd ehhez az egészhez. Nem tudsz semmit rólam. Azt sem, hogy mióta meg jelent a húgod azóta van életem.
-Ne gyere nekem a hülye szövegeddel én úgysem hiszem el neked.
-Nekem mindegy, hogy el hiszed-e, de hallgasd meg a szívverésem amikor a legközelebb ilyet merek mondani a drága alfa előtt.
Egy ideig csak hallgattam és gondolkoztam majd robbantam. -Tudod mit tűnj innen a francba, minden nap be jössz talán öt percre majd mész is! Egyáltalán nem is érdekel a húgod és már rohadtul elegem van, hogy amikor meg látogatod akkor is a hülye falkáddal beszélgetsz ahelyett, hogy a testvéredhez!
-Nem hallja amit mondunk neki.
-Szerinted nem hallja, de szerintem meg igenis, hogy hall mindegyikünket, csak reagálni nem tud és most már rá jöttem, hogy ez az egész a te hibád. Az elején még saját magamat okoltam de aztán gondolkodtam és rá jöttem, hogy nem. Kicsit az én hibám is de legfőképp a tiéd!
-Nincs kedvem hallgatni az idiótaságaidat ezért elmegyek. Szia!
El sem köszöntem, hanem inkább örültem, hogy távoznak. Annyira jól esett, hogy kiadhattam magamból a dühöt. Egy része még mindig bennem van. De az addig nem fog el tűnni amíg az én nyuszkóm fel nem ébred és meg nem ölelhetem. Annyira hiányzik már az ölelése a nevetése és a hangja. Ezen a rohadt széken még aludni sem lehet. Vagyis csak azért nem tudok, mert túlságosan hozzá szoktam, hogy meg ölelem és úgy alszunk, de most nem így van. Ő itt fekszik élettelenül és egy rakás gép tartja életben, míg én várok a csodára vagyis, hogy felébred és újra a karjaimba zárhatom.