Fast and Furious (Kimi Raikkönen fanfic)

39

39.rész

A délután síri hangulatban telt, kisebb etapokban nyugodt nagyobbakban síró görcsökkel. Seb szerencsétlen meg már nem tudta, hogy vigasztaljon. Mindent megtett, komplett hülyét csinált magából a kedvemért, de sajnos semmi eredménnyel. Nem bírtam összekaparni magam sehogyan sem. Estére úgy néztem ki mint, akit most engedtek ki a diliházból, a szemem pedig teljesen bedagadt. Elküldtem Sebet, hogy ideje lenne szólnia a csapatnak, ha tényleg velem marad holnap.

Végre kicsit szétnéztem, hol is fogom tölteni az elkövetkező két –három napot. A bejárat után, egy kis előtérbe lehetett jutni, onnan nyílt a betegszoba, és egy kis fürdőszoba. Máris gyűlöltem ezt a helyet, megint fehér volt az egész, a falak, a csempe, a roletta, az ágy ami az ablakkal párhuzamosan állt. Tudtam mi vár rám itt, és gyűlöltem. Legszívesebben elfutottam volna.

Seb kissé nyúzottan, és idegesen jött vissza. Gondolom Horner nem tapsolt neki.

Végül a kis német nem bírta tovább, és lehívta Jamest, aki adott egy enyhe nyugtatót, hogy legalább tudjak valamit aludni.

Hát nem sok hatását éreztem annak a vacaknak, mert mindenféle idióta rémálmom volt, vagy valami versenybaleset, vagy Kimi ordított velem, esetleg leugrottam egy ház tetejéről. Többször is felébredtem, de Seb mindig ott ült az ágyamnál egy széken és virrasztott, hajnalban pedig el is aludt szegény, úgy ültében.

Nem ébresztettem fel. Nagy nehezen pityeregve visszaaludtam. Már így is túl sokat tett értem, legalább egy kis pihenés kijár neki.

Reggel fáradtan és szar állapotban ébredtem, Seb is hasonlóan nézett ki.

Bejött James, hogy lássa mi újság, és hogy minden rendben e.

Aggódott mert nagyon magas volt a vérnyomásom, mondtam neki hogy csodálja, mert tök ideges vagyok. Kérte, hogy próbáljak megnyugodni, mert ha nem erős nyugtatót kell adnia.

Alig ment el, jött a nővér, hogy majd előkészít a műtétre. Sebet meg javasoltam, hogy egyen pár falatot, meg igyon egy kávét mielőtt érte is aggódnom kell. Nehezen győztem meg, de sikerült.

Őszintén szólva örültem is, hogy kicsit egyedül maradhatok, így esélyem volt végig gondolni, hogy mi lesz, és hogyan tovább.

A szívem mélyén még örültem is a babának, és ez, hogy nem tarthatom meg, fel sem merült bennem. Még álmomban sem gondoltam rá soha, hogy ez lehet a vége. Meg akartam tartani, és kicsit bele is éltem magam ebbe a babázós szerepbe. Ezért volt nagy pofon, hogy mégsem lehet.

A műtéttől is féltem, bár James megnyugtatott, hogy szinte már rutin beavatkozás, de akkor is.

Seb alig félóra múlva visszajött, és leült az ágyamra.

- Sikerült enned valamit?

- Egy kávét ittam, meg egy csokit tuszkoltam magamba.

- Nagy reggeli.

- Nincs étvágyam. Nem vagy éhes?

- De, de a műtét miatt nem ehetek.

- Jah. Persze.

- Seb menj pihenj egyet nálam.

- Fenéket! Nem hagylak egyedül, maradok ameddig ki nem dobnak.

- Pihenned kell, holnap már autóban ülsz.

- Majd alszom a gépen, meg a homeban. Inkább érted aggódok. Megnyugodtál már legalább egy kicsit?