Fast and Furious (Kimi Raikkönen fanfic)

22

22. rész

Már az homeok közé értem, mire az illető megállt mellettem. Oldalra néztem. Kimi volt az.

- Igen?

- Elviszlek.

Tömör, és velős.

- Minek? És persze részegen akarsz vezetni, két rókázás között.

Kezembe nyomta a kulcsokat. Most mi a fasz van? Néztem rá.

- Én sem ettem ma semmit. És gondoltam talán...

- Mit gondoltál? Hm? Mi akarsz tőlem? Miért akaszkodsz rám? Bulizni akarsz? Vagy kefélni? Egy ilyen undorító kurvákkal baszó, alkoholistával, mint te sose feküdnék le. Én kaja után haza akarok menni, aludni. Nem kell kolonc, van elég bajom nélküled is. – mondtam dühösen.

Engem nézett, de az arca semmit nem árult el. Túl sok emberi reakciót, tekintetet láttam már, ezért felismertem mindent, amit a szemei elárultak, magányt, keserűséget, sok fájdalmat, elveszettséget. Egy mélyen megsebzett ember tekintete, egy fuldoklóé, aki már minden reményét elvesztette, és az utolsó erejével küzd, és kapaszkodik, egy végső hajszálvékony szalmaszálba.

Hírtelen minden eltűnt, és mély üresség lett a szemében. Megfordult, és elindult visszafelé.

Feladta. Most adta fel. Ahogy láttam elsétálni eszembe jutott két sor töredék egy régi versből : „ Járkálj csak halálraítélt! Mint a sok sebtől vérző nagy farkasok"

Ha valaki látná, nagyon meglepődne most, hogy nem az a buli király, és nőcsábász, hanem egy szilánkosra tört lélek. Egy kivert kutya.

Megrántottam a vállam, és tovább mentem. Szép kis munka lesz, de majd a barátai összerakják.

Ekkor esett le.

Már mindenkit elveszített, már nincsenek barátai. Szépen alaposan tönkretette magát, és leépített mindenkit. Belesett a saját maga által ásott gödörbe és ahelyett, hogy hagyta volna, hogy kihúzzák, egyre mélyebbre ásta magát, le egészen az aljáig.

Aztán jöttem én egy idegen, akinek jól beleszart az életétbe, és mégis segítettem. Majd megint tudtomon kívül, amikor megköszöntem a fuvart. Adtam egy tű hegynyi reményt, hogy jó ember ő, mert hát megköszöntek neki valamit. Végre nem csak a lebaszások. Aztán most már az sincs, semmi sincs, ami a végső szakadék és közte állna.

Végül is, ha mondhatjuk így, megkaptam az elégtételt az élettől, azért amit egy éve tett velem. Hát igen Isten malmai lassan őrölnek. Mindenki visszakap mindent az Élettől.

Megsajnáltam. De hát senkinek sem lehet segíteni, csak ha maga is akarja.

Eszembe jutott, mint mondott: „Gondoltam talán...."

- Mit gondolt? Hogy majd én segítek neki? –dünnyögtem gúnyosan.

Bevillant a tekintete.

- Baszd meg azt!

Tőlem várta, mert kapott egy kis emberséget, és egy köszönömöt.

Megálltam.

Ha visszamegyek érte meg fogom báni, hogy a nyakamba vettem, mert rengeted, gondom, problémám, időm, és energiám rámegy, hogy talpra állítsam.

Ha most szarok rá, akkor egy fokkal sem vagyok jobb, mint a többiek, akik feladták mellette a harcot. Mert nem voltak elég erő, hit és kitartás bennük, hogy végig mellette legyenek, és kihúzzák a szószból.