Fast and Furious (Kimi Raikkönen fanfic)

59

59.rész

Ahogy beestem a megszokott kis vackomba, gyorsan bevonultam a zuhany alá. Vagy egy fél órát folyattam magamra a forró vizet, aztán felkaptam egy farmert meg egy fekete spagetti pántos toppot, és leültem a laptop elé. Megnéztem a leveleket, de tele volt mindenféle gusztustalanabbnál gusztustalanabb pornós csajok képeivel, amik „Kimitől szeretettel egy valódi kurvának" felirattal jöttek. Kitöröltem az összest, ahogy a telefonomra érkezett további mocskos, és gusztustalan smsek, mmsek tömkelegét is. A hírek is tele voltak, mindenféle találgatásokkal, hogy kivel is járok most éppen, és melyik csapatnál is versenyzem jövőre. Már untam az egészet.

Letiltottam Kimit minden lehető módon, aztán összecsuktam a laptopot.

Elég szar kedvem volt, tudtam, hogy nincsenek rá szavak mennyire bántottam Kimit, de ez azért már lassan a zaklatás kategóriát súrolta. Rohadtul fáradtnak és kimerültnek éreztem magam. Akkor jöttem rá, hogy ma még csak egyszer ettem, de amikor bevillantak azok a

képek, mindentől elment a kedvem. Zúgott a fejem az álmosságtól, és az aznap történtektől. Muszáj kikapcsolnom, és kiszellőztetnem.

Kihajoltam a szobám ablakán, és éreztem a hűvös délutáni szellőt, és láttam az egyre sötétebb, és vészjóslóbb viharfelhőket gyülekezni. A távolban már dörgött, és villámlott.

Fogtam magam felkaptam egy könnyű kis sportcipőt. Hátul a szervizkamionok közt kisurrantam az Indysektől. Majd mint egy kém, csöndben cikázva átvágtam a Forma 1-esek közt. Senki nem látott meg, legalábbis azt hiszem. Majd a boxutca hátának végénél lukadtam ki, és eloldalazva az épület sarkánál kimentem a pályára.

Csönd, és nyugalom. Az egész elhagyatottnak tűnt. Már az utolsó versenyeknek is vége volt. Szerettem ilyenkor sétálni az aszfalton, egészen más érzést nyújtott, mint verseny közben. Akkor küzdőtér, most a nyugalom szigete. Ahogy mentem tovább és tovább, egyre sötétebb és egyre hűvösebb lett. Először csak éppen hogy szemetelt az eső, majd megindultak az égi csatornák, és mintha dézsából öntötték volna. Pillanatok alatt eláztam, de nem érdekelt, csak mentem, és mentem tovább, szándékosan egyre lassabban. Végül valahol, gőzöm sincs hol leültem az egyik betonfal tövében, csak ültem, és ültem, és bőgtem.

Mindenfájdalom, és kín akkor jött ki. Már azt sem tudtam, miért itatom az egereket, de csak tovább zokogtam.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de már nagyon fáztam, a vihar pedig egyre erősebb lett. Tépte, szaggatta a fák lombját, egyre jobban dörgött, és villámlott. A feltámadt szél miatt, pedig az arcomba fújta az esővizet. Feltápászkodtam, és mentem tovább, a célegyenes felé. A boxutca bejáratnál felsétáltam, és az volt a tervem, hogy majd az épület elejének sarkában csöndben haza lógok. De ahogy beljebb értem, egy kisebb csoport ácsorgott a boxutca közepén.

A sötét és a vihar miatt nem láttam jól kik azok, így behúzódtam a kerítés tövébe, de már késő volt kiszúrtak.

- Angie te ....? – jött egy hangfoszlány az égzengésen keresztül.

Nem válaszoltam. Nem akartam látni senkit, csak egyedül akartam lenni.

Az illető közelebb jött, és egy villámlásnál megláttam az arcát.

Seb volt az, de már rohant is felém. Red Bullos esőkabát volt rajta.

- Az istenért, jól vagy? –próbálta túlkiabálni a vihart.

Bólintottam.

- Miért?

- Órák óta keresünk! Már tiszta ideg voltam. Senki sem tudta hol vagy! Tudod mennyi az idő? Már negyed tíz van!