Fast and Furious (Kimi Raikkönen fanfic)

67

67.rész

Az elmúlt pár napban, úgy ahogy helyre jöttem, végül is nem mentem kórházba, csak pihentem a csapatnál, aztán mikor lebontották kedden a bagázst, repülőre ültem, és átutaztam Malajziába.

Még az itteni újságokban is folytatódott az, ami Ausztráliában elkezdődött. Nevezetesen az egyik szalagcím, hogy „ Újra együtt a finn sztár pár" , a másik „Hellroad a legbeképzeltebb pilóta". Hát igen.

Az interjúnál nagyon is elvetettem a sulykot, és elég sok ember érzékeny lelkébe tapostam bele, kifejtettem, hogy könnyű volt megnyerni a versenyt. Aminek következtében, mindenkinek én lettem a tyúkszem a talpán, olyan össznépi utálat zúdult rám, amit még a jó öreg Bathory Erzsebet is megirigyelt volna. ( A legenda szerint véres kezű grófné, aki fiatal lányok vérében fürdött.) Ahogy olvasgattam a lapokat, lassan én is kezdtem elhinni, hogy valóban akkora barom vagyok, mint ahogyan ők mondják. De hát, kellett nekem elindítani a lavinát. Annyira dühös voltam a csapatra, a bénázások miatt, és Kimire, hogy ezzel akartam lejáratni a Forma 1-et.

Csütörtök délután volt, csak ültem a kis szobámban, a pályán, és egyre inkább azt éreztem, hogy elegem van az egészből. Ki akartam szállni, nem hiányzott nekem az a nagy média figyelem, meg férfi sovinizmus. Az előttem heverő újságban éppen Alonso nyilatkozott, hogy én egy idegbeteg, és idióta nő vagyok, aki csak a szerencséje miatt lett első. Nem tagadom, az Indyben sem szerettek, de legalább elismerték, hogy jobb vagyok, mint ők. Legszívesebben megismertettem volna a drága idióta spanyol fejét, a kedvenc villáskulcsom végével.

Tudtam, hogy erre semmi esélyem, ráadásul, még egy húzás, és Tony úgy ki penderít az Indyből, mint annak a rendje, bár most éppen az általam generált média cirkusz nagyon is kedvére volt. Felkeltettem az érdeklődést, az ő drága kicsi versenysorozata iránt. Úgyhogy, azt hiszem, éppen most jó vagyok nála.

Paul minden áron szerződést akart hosszabbítani velem, mert a szezon végén lejárt, és bár opciójuk van rám a következő idényre, én még nem mondtam semmit. Nem is gondolkodtam rajta, hogyan is tovább. Jött pár felkérés, de egyik sem említésre méltó, sem anyagilag, sem lehetőségileg. Reménykedtem ugyan, egy Forma 1-es ülésben, de tudtam, hogy minden hely foglalt, kicsit bántam, hogy nemet mondtam a HRT- nek.

Az utóbbi pár napban, még Seb sem keresett, elmentek valamerre edzeni, meg felkészülni az utolsó versenyre. Heikkivel és Brunoval, pedig ki tudja mióta már egy szót sem beszéltem. Kicsit hiányzott a társaságuk, de akit a legjobban szerettem volna magam mellett tudni az Kimi volt.

Akár hányszor körbenéztem a szobában, mindig ő jutott eszembe. Nem értettem miért tette ezt? Eljutottam odáig, hogy lassan, csöndben, feladtam. Az első két nap, még elolvastam mit írnak a lapok, de mostanra már nem. Félredobtam azokat, amikben ők voltak.

- Meg kellene próbálnom rendben hozni az életem, meg a karrierem... - morogtam magamnak.

Nem igazán tudtam, merre induljak tovább, az Indyben, amit lehet megnyertem, amiben még nem indultam az a Nascar, és a rally. Ha választani lehetett, inkább az aszfaltozott pályákra szavaztam. Kaptam pár felkérést, néhány jobb Nascaros csapattól is, méghozzá nem is kedvezőtleneket.

- Igen, talán az lesz az én utam....

De nem volt, kedvem, akkor ezzel sem foglalkozni. Bekapcsoltam a laptopot, és az emailjeimet akartam megnézni, amikor kopogtak.

Nem vártam senkit, úgyhogy érdeklődve nyitottam ajtót.

- Szia Angie!

- Bruno....szia....- mondtam kicsit fáradtan.