ALORAHogy ki vagyok én? Roppant jó kérdés, magam sem tudom. Az egész egy borús keddi napon kezdődött, amikor megjelent a gyerekotthonba, ahol éltem akkoriban, két potenciális szülőjelölt, és engem választottak.
Mai napig emlékszem arra, hogy milyen rémült és örömteli érzések jártak át aznap. Végre megszabadultam a sok, önző kortársamtól, és én lehettem a figyelem középpontjába. Legalábbis, így képzeltem el az intézet utáni életet.
De a sors fintora, mint mindig, most is keresztülhúzta a gyermekded álmaimat, és másnap este egy pincében hajtottam álomra a fejemet.
Nem tudom, pontosan mennyi időre hagytak ott lent egyedül, de épp elég idő volt ahhoz, hogy csontsoványra fogyjak, és a haláláért könyörögjek.
Tizenkettő éves voltam, nem igazán volt róla fogalmam, hogy mit is takar pontosan a halál fogalma, de imádkoztam, hogy ne kelljen tovább szenvednem.
Többször vesztettem el az eszméletemet, mire lejöttek hozzám, és enni adtak nekem. Különböző, értelmetlen szavakat pakolgattak egymás mellé, és folyamatosan szemmel tartottak. Nem értettem, hogy mi történik, szóval mint egy gyerek, kérdezgetni kezdtem őket.
Válaszul megkaptam életem első pofonját. Addig életemben, nem tudtam, hogy a szülő megütheti a gyerekét, ezért még jobban megdöbbentem, de azok után nem kérdeztem semmi mást.
Újabb nagyobb periódusra magam maradtam a sötét, nyirkos pincében, annyi különbséggel, hogy heti kétszer lelátogatott hozzám "anyu", és szavakat mormolva megvert.
Fájdalmas gyermekkorom volt, és én egész végig azt hittem, hogy minden azért történt, mert feltettem egy kérdést.
Azóta a nap óta nem beszélek.
És hát, lám! Itt vagyok felnőttként, a pince helyett kaptam egy külön ketrecet, és már hetente háromszor ételt is adnak nekem.
Mindig azzal etetnek, illetve etetnek, hogy ölni jó dolog. Nem mondom, hogy nem élvezem a dicséreteket, amiket a "szüleimtől" zsebelek be, egy-egy nehezebb akció után, részben ezért is csinálom.
Sok gyerekkel ellentétben, én soha sem kaptam bókokat és dicséreteket, ha valamiben jó voltam. Az intézetben teljesen semlegesnek számítottam, egyedül egy srác tekintett a barátjának, őt is hamar örökbe fogadták, szóval egyedül voltam, mint a kisujjam.
Nem nagyon avatnak be, hogy kit miért teszek el láb alól, de nem is akarok nagyon belefolyni, elég nekem a titokzatosság is.
Mivel nem beszélek, csak ha senki nem hall, ezért naplót vezetek, amibe minden érzésemet leírom, és mindig magammal viszem, bárhová is kell mennem.
- Alora! - csúszott el a retesz, és anyu lépett be az ajtón.
Tisztelegve levettem a lábamat az asztalról, és vigyázzba álltam meg előtte. A kézfejeimet összekulcsoltam a hátam mögött, és egyenes háttal néztem a szemeibe, várva, a híreket.
- Fél óra múlva indulsz. - kezdte lassan, és körbenézett a kupis szobámban. - A helikopter pontosan az épület fölött fog megállni, neked csak ki kell ugranod, és már ott is vagy. - mondta határozottan, majd a karórájára pillantott. - Több, mint valószínű, hogy a célponton kívül, a többi Bosszúálló is jelen lesz, ezért készülj fel a legrosszabbra is. - állt meg előttem.
Tartottam vele a szemkontaktust, de láthatta a félelmet a szemembe, mivel egyet hátra lépett, és lendületből pofon vágott. Az arcom zsibbadni kezdett, de ugyanolyan pozícióban maradtam, és nem mozdultam semerre sem, nehogy több pofon kövesse az előzőt.
YOU ARE READING
women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]
FanfictionVolt egy legenda, amiről csak a legbelső körben mozgó emberek tudtak. Volt egy szervezet, aminek volt egy titkos embere. Egy igazi, hidegvérű gyilkos, aki az életben maradásáért küzdött. Senki nem tudta, hogy ki ő valójában. Úgy emlegették őt, mint...