women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

ever since New York

ALORA

Buck rohadt furcsán viselkedett az elmúlt egy órában. Miközben sétáltunk, és én próbáltam beszélni vele, ő szimplán átváltott bunkó hangnemre, és csak beszólogatni volt képes. Én meg, amilyen szar és összetett személyiséggel rendelkezek, egyből azt hittem, hogy már megint elcsesztem valamit.

Ez nem tudom, hogy tényleg úgy volt-e. Mármint, azon kívül, hogy felmértem a helyszínt, és Buck beszélt valakivel telefonon, semmi nem történt. Mégis mi történt volna? Hiszen még beszélni se beszéltünk, amíg észre nem vette, hogy megsebesültem.

Úgy viselkedik, és úgy beszél velem, mintha én tettem volna ellene valamit, pedig most az egyszer tényleg csöndben voltam. Ami a csókokat, illetve a kézfogást illeti... Hát, nem tudom, hogy éppen mi van köztünk. Jelen pillanatban egy fal, vagy inkább kettő. Az egyik az én falam, amit éveken keresztül építettem fel a szívem köré, a másik az ő fala, ami szerintem olyan szilárd talpon áll, hogy soha sem lesz képes teljesen megnyílni a férfi.

Igen, Buck hint el apró információkat az életéből, amiket komolyan mondom, hogy jobban őrzök, mint a saját titkaimat, de mindig úgy mondja el a dolgokat, hogy úgy tűnjön, ő már mindenen túl van. Ahogy meséli, azt próbálja éreztetni, hogy igen, ez a sok szörnyűség mind megtörtént vele, viszont őt ez már cseppet sem aggasztja vagy emészti.

Pedig én tudom, hogy ez nem így van.

Egy traumát nem lehet csak úgy kitörölni az agyunkból, akármennyire is próbálkozunk. Idővel fakulnak az emlékek, de soha sem fognak teljesen feledésbe merülni. Mindig emlékezni fog az ember arra, ami megtörtént vele, viszont nem mindegy, hogy milyen formában gondol vissza rá.

- Alora? - Bucky halkan ejtette ki a nevemet, miután beléptünk a szobába, én pedig arccal az ágyra vetettem magam. Annyira fáradt voltam, hogy képes lettem volna egyből álomra hajtani a fejemet, de tudtam, hogy valószínűleg meg kéne beszélni a dolgokat Buck-val.

Eddig olyan jó volt a kapcsolatunk! Nem volt zökkenőmentes, de viszonylag mindketten képesek voltunk érvényesülni benne. Aztán jött a csók, és azóta nem érzem úgy, mint azelőtt. Mintha a közöttünk lévő láthatatlan falak kiszélesedtek volna, hogy megvédjék a szívünket.

- Igen? - motyogtam a párnába, majd az oldalamra gördülve pillantottam fel Bucky bűntudatot sugalló arcára.

Mérges voltam rá egy kicsit, de inkább a csalódottság volt az, ami jobban érvényesült. Nagyon szerettem, mikor Bucky a közelemben volt, mert egyedül akkor éreztem azt, hogy teljesen biztonságban vagyok, és nem kell félnem attól, hogy mi lesz holnap. Bucky az utóbbi időben olyan biztos pont lett az életemben, mint a naplóm. Nem mondok el neki mindent, mert félek, hogy mit szólna hozzá, viszont örülök, hogy van nekem, és megpróbálok megnyílni neki.

Nálam ez már egy nagy szó. Meg akartam nyílni a férfinak, pedig tudtam, hogy talán nem lenne ésszerű döntés. Az a hatalom, amit a másik kezébe adsz, mikor elmeséled neki a legféltettebb titkodat, bármikor felhasználható ellened, ezért is nagyon fontos, hogy csak akkor beszélj, amikor száz százalékosan megbízol a másik félben.

Én jelenleg úgy érzem, hogy ha nem is száz százalékosan, de legalább hetven százalékig megbízok Bucky-ban, viszont erősen azon vagyok, hogy minél könnyebben képes legyek bízni benne. Hiszen nagyon szeretném, hogyan ő lenne az új biztos pont az életemben.

- Lehet, hogy beszélnünk kéne egy kicsit... - vakarta meg a tarkóját, majd leült a piszkos ruhájában az ágy szélére. Kezeit összekulcsolta maga előtt, az ölébe ejtette, majd idegesen tördelte. - Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt, viszont...