women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

to be so lonely

ALORA

- Ki a fene vagy te? - fonta fémből készült ujjait a nyakam köré, mire jobb híján, egy jól irányzott, erős mozdulattal tökön rúgtam.

A kezemmel beletenyereltem az üvegszilánkokba, amik átszúrták a kesztyűmet, és belefúródtak a kézfejembe, de nem sokáig lazsálhattam, mivel a célpontom hirtelen felszívódott. Állóhelyzetbe tornászta magam, és a késeimet elővéve, angolosan távoztam a nappaliból, Tony Stark után kutatva.

Csak hogy ez közel sem volt ilyen egyszerű, mivel Amerika pajzsos hőse, a lépcsőről, egyenesen a nyakamba ugrott, ezzel egy kisebb szívinfarktus hozva rám. A földön feküdtünk. Egy pillanatra éreztem, ahogy a fejem valamelyik pontjáról kiserken a vérem, majd mielőtt Kapitány magához tért volna, egy tőrt szúrtam a vállába, és nagy nehezen ugyan, de kimásztam alóla.

Egy nyíl vessző süvített végig a levegőben, majd az oldalamba fúródott. Egy halk nyüszítéssel reagáltam le a helyzetet, majd a fájópontot szorítva folytattam az utamat.

- Tudjuk, hogy ki ez? - kiáltott utánam az íjas csávó, majd újabb és újabb nyilakat küldött utánam, amik már nem értek célba.

Felfutottam a lépcsőkön, és találomra elindultam fölfelé, amerre a laborok kezdődtek. Nem tudom, hogy ki bújna el egy kutató laborban, de valamiért úgy éreztem, arra kell mennem, ha élve és gyorsan akarok innen távozni.

- Csak nem engem keresel, kicsi lány! - üdvözölt a vaspáncélba öltözött Stark, majd felém tartotta a kézfejét, és rám lőtt.

A sugár majdnem eltalált, de még pont időben odébb ugrottam, így éppen, újabb égési sérülés nélkül, megúsztam a szitut. Kicseréltem a tárat a pisztolyba, majd a páncél közepén világító, kék kört célozva, ellőttem az összes maradék golyót.

A férfi meglepetten, repkedve kerülgette a felé szálló lövedékeket, de néhány találatom nagyon pontosak voltak, és belefúródtak a gépezetbe.
Stark lepillantott a meghibásodott alkatrészre, majd elképedve rám emelte a tekinteték.

Kinyitotta a páncélt, és a földre zuhant, miközben a mellkasát tapogatta, amiből kék fényű szikrák szóródtak ki.

- Mit akar? - nyúlt az irányomba, de kikerültem a fetrengő férfit, és pólója nyakát megfogva, az egyik fal mellé húztam, és leguggoltam elé.

Felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen, majd elővettem az egyik tőrömet, és a mellkasában levő gépezetbe szúrtam.

Hangos lábdübörgést hallottam, ezért egy utolsót biccentettem a férfi felé, majd megfordultam, nekifutottam az ablaknak, és kiugrottam a kitört üvegen. Ahogy földet értem, lélekszakadva rohanni kezdtem hazafelé, mert tudtam, hogy képesek utánam jönni.

Lihegve álltam meg a megbeszélt helyen, ahol se szó, se beszéd a kezemre kattintották a bilincset, belöktek az autóba, és a gázra lépve eltűntünk a helyszínről.

A bázis előtt leparkolta a sofőr a járművet, majd kirángattak a hátsó ülésről, nem foglalkozva a ténnyel, hogy elég súlyosan megsérültem a bevetésen.

Az bejárathoz vezettek, bescennelték a szememet, kinyílt az ajtó, és levezettek az alagsorba. Otthon, édes otthon.

Levették a csuklómról a bilincset, majd rám zárták az ajtót. Elhúztam magamat az ágyamig, kihúztam az éjjeli szekrényem fiókját, és elkezdtem kitisztogatni a sebeimet alkohollal, majd amiket össze kellett varrni, összevarrtam, és bekötöztem.

Levettem a véres ruháimat, átvettem az egyszerű, mindennapi öltözékemet, amit körülbelül két éve kaptam. A fejemről levettem a kalapot, és felkötöttem a hajamat. Kikapkodtam a fegyvereket a tartójukból, majd a visszaraktam őket helyükre.

A kabátom zsebébe nyúltam, hogy elővegyem a naplómat, és kiírjam magamból az összes kimondatlan szót, de akár melyik zsebbe kutattam, a naplónak már csak a hűlt helyét találtam. Kétségbeesetten túrtam a hajamba, és belerúgtam a falba.

Nem hiszem el, hogy ilyen hülye vagyok! Benne van az egész életem, napról napra, és az mind csak is rám tartozik. Ha valaki elolvassa a bejegyzéseket, nyilvánvalóak lesznek a tetteim, és kiderül, hogy ki is vagyok valójában. Szörnyű érzés belegondolni abba, hogy nagy eséllyel éppen most vesézik ki az életem eseményeit a Bosszúállók.

Vissza kell oda mennem!

- Alora! -  tárták ki az ajtót anyu előtt, aki morcos tekintettel pillantott rám, amitől még a nem létező szőr is felállt a hátamon.

Az oldalamat markolva álltam meg egyenesen előtte, majd egy rövid tisztelgés után, a hátam mögé kulcsoltam mindkettő kezemet, akár mennyire is fájt ez a pozíció.

Anya szorosan elém állt, és egy szemkontaktussal fogva tartotta a pillantásomat. Arcomat a jobb kezével közre fogta, és úgy kezdett el beszélni hozzám.

- Te mihaszna semmirekellő! - ordította az arcomba. - Nem elég, hogy nem iktattad ki az ellenséget, még meg is futamodtál! - vágta hozzám könyörtelenül, mire könnybe lábadt a szemem.

Ezek szerint, dupla akkora bajba vagyok, mint amire számítottam. Remek.

Anyu hátrább lépett, kinyitotta a fegyveres szekrényt, majd kiválasztott belőle egy tőrt, és visszasétált hozzám. A szemembe nézett, majd egy erős mozdulattal a bordáim közé szúrta a kést. Az ajkamat harapdálva tartottam vissza a sikolyomat, és a könnyeim végig folytak az arcomon, akár mennyire is próbáltam erősnek mutatkozni.

- Tudtad, hogy mi lesz, ha nem teljesíted a parancsot! - húzta ki a kést, majd újra belém döfte. - Irány a pince! - kiáltotta, majd vérző oldallal az ajtó felé taszított. - Indulj! - fogta meg hátul a kezeimet, és a késsel két mély vágást hagyott rajtuk.

Szenvedve küzdöttem a fájdalom ellen, majd a pince lejárata előtt tudatosult bennem, hogy ez még csak a kezdet, és leányálom ahhoz képest, amit ott lenn kapni fogok.

- Itt balra! - szorította rá a kezét a sebekre. - Itt is vagyunk! - nyitott be a sötét, nyirkos helységben, ahol semmi nem volt. - Alora, szívem! - fogta a kezeibe könnyes arcomat. - Nincs semmi baj! Nem kell sírni! Apu nemsoká meglátogat! - vigyorgott kárörvendően, nekem pedig összeugrott a gyomrom a félelemtől, és könyörgően rázni kezdtem a fejemet. - Már rég látott, biztos, nagyon várja a találkozót! - lépett el tőlem, majd magamra hagyott.

Leültem az egyik sarokba, nem tudom, hogy melyikbe pontosan, mivel koromsötét volt. A lábaimat felhúztam a mellkasomhoz, és a csillapíthatatlan zokogás több hullámba tört rám.

Apát soha nem szoktam látni, csak komoly bevetések előtt, de akkor is csak némán néz ki a fejéből. A legutóbbi találkozásnak nagyjából három hónapja lehet. Volt egy célpontom, egy gyerek, és nem öltem meg. Cserébe addig vert apu és az egyik csatlósa, míg el nem ájultam. Az eset után egy hetet töltöttem a pincében, utána visszavittek, és úgy tettek, mintha semmi nem történt volna.

Viszont most nagyon rossz előérzetem. Anyán látszott, hogy ideges, csak azt nem tudom, hogy mire fel. Értem én, hogy nem sikerült megölnöm a híres Tony Starkot, de most mit vártak tőlem? Közel sem vagyok olyan tapasztalt, mint apu katonái, mégis engem küldtek, és ez valamilyen szinten elégedettséggel és bizalommal tölt el, de valami nem hagy nyugodni.

- Alora! - nyílt ki hirtelen a rács, majd két őr lépett be rajta, apa kíséretével.

Miért érzem, hogy ezúttal nem csak egy hetet fogok itt tölteni?

Hey everyone ♡

Na, vajon mik lesznek itt?

Remélem, tetszett a rész! Ha tetszett, esetleg hagyj egy vote-ot, vagy kommentet. Ha van valami észrevételed, nyugodtan oszd meg! Nem garantálom, hogy nincs benne hiba, de igyekszem!

Legyetek jók!

Love, hangyasav♡