women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

sweet creature

BUCKY

- Egészen biztos vagy abban, hogy bevállalod ezt a küldetést? - álltam meg Alora háta mögött, és a vállára tettem a kezeimet. A lány az asztala fölött görnyedt, miközben valami tőrt fényezett. - Nem lesz semmi baj?

A nő letette a tárgyat az asztal közepére, majd megfordult a széken, hogy bele tudjon nézni a szemembe. Felnézett az alakomra, majd a kezével az ujjaimat kezdte el piszkálni, egy felénk mosollyal az arcán.

Nem szoktunk ennyire közvetlenül érintkezni egymással, de valamiért mindkettőnkből ezt hozta ki a fennálló helyzet.

- Ne aggódj, Buck! - motyogta, és megsimította a kézfejemet. - Jól vagyok, és hamar megleszünk vele! - nyugtatott halk hangon, majd elengedte a kezemet, és visszafordult eredeti dolga felé. - Nem értem, hogy miért aggódsz. - kezdte már a hátát mutatva. - Mindketten teljesen okésak vagyunk mentálisan... - mondta szarkazmussal átitatott hangon, mire elnyomtam egy őszinte mosolyt.

Kiléptem a lány háta mögül, majd az asztal mellé sétáltam, aminek neki támaszkodva figyeltem Alora koncentráló arckifejezését, miközben valamilyen festékkel pingálta a kezében tartott fegyver markolatát.

- Kié ez a tőr? - kérdeztem tapintatosan, ugyanakkor nagyon érdeklődően. Úgy fogta a kezében a szúrásra tökéletesen alkalmas tárgyat, mintha valami kincset tartana a markában.

A lány egy pillanatra abbahagyta azt, amit csinált, majd mintha mi se történt volna, folytatta, azonban sokkal lassabbra vette a tempót.

Nem akartam semmi személyes dolgot kérdezni tőle, de valahogy mégis meg akartam őt ismerni közelebbről. Nem tudom, hogy milyen okból kifolyólag, de ez az előttem üldögélő lány kezd egyre fontosabbá és érdekesebbé válni számomra, és ez rossz.

Nagyon rossz.

Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de egyikünknek sincs valami jó híre. Nem éppen egy ember akar rajtam bosszút állni, és úgy érzem, hogyha lesz valaki, akit nagyon közel engedek magamhoz, akkor nagyon könnyen el tudom majd őt veszteni.

Így inkább nem engedek senkit sem igazán közel magamhoz.

Régen, mikor még fiatal voltam, sok haverom volt. A lányok is mindig körülöttem tekeregtek, nem volt egy szabad estém sem, amikor ne lett volna társaságom.

Létem volt a folyamatos mozgás, utazás és hát a lányokat sem hanyagoltam akkoriban. Imádtam a nyüzsgést és mindent, ami azzal együtt járt. Az egész életemet hasonlóan képzeltem el akkoriban. Milyen jó is lett volna, ha bejön.

- Az enyém. - mondta Alora, kiszakítva a gondolataim közül. - Aputól kaptam, ez az első tőr, amivel megöltem valakit. - motyogta, majd ledobta az asztalra a tőrt, és a tenyerébe temette az arcát.

Kicsit több időbe telt, mire felfogtam, amit a lány mondott nekem, de őszintén szólva, nem számítottam ilyen válaszra, sőt. Még azt sem vártam el, hogy válaszoljon nekem, nem is gondoltam, hogy fog választ adni.

- Szörnyű ember vagyok amiatt, mert megtartottam ezt a tőrt? - kérdezte, és rám emelte a tekintetét, amiért egyszerűen élek-halok.

A szeme kétségbeesetten villogott, és egy-egy apró könny már ki is futott a szeméből. Odanyúltam az arcához, és az ujjam hegyével letöröltem a könnyeit. A tenyereim közé fogtam az arcát, és mélyen a könnyes szemébe néztem.

- Ez a tőr nagyon nagy részét képzi a múltadnak. - motyogtam határozottan. - Nem vagy szörnyű azért, mert meg akarod őrizni az emlékeidet...