women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

love you goodbye

ALORA

A boldogság relatív. Ezt írta egy és fél éve a kis darab papírra apu, amikor para, pár sorból álló üzenetekkel bombázott napról napra. Akkor már nem emlékszem, hogy mit mondhattam, de az biztos, hogy valamelyik része nagyon távol állt a valóságtól.

A boldogság az, amit akkor érzek, mikor körülöttem mindenki boldog, nyugodt és kiegyensúlyozott. A boldogság az, amikor Bucky Barnes kékes szemeibe, amik gyönyörűen csillognak minden egyes alkalommal, mikor felé pillantok. A boldogság az, amikor Sam elsüt egy rossz poén, én pedig sírva röhögök, miközben James elmondja, hogy egyébként nem is volt vicces.

A boldogság az, amit akkor érzek, mikor Wanda és Natasha mellém ülnek, és olyan dolgokról beszélgetnek el velem, amikről eddig soha senki még csak meg sem kérdezett. A boldogság az, amikor Steve kihív bunyózni, és rendszerint a földbe döngölöm. Állítása szerint hagyja, hogy én nyerjek, de tudom, hogy csak leplezni próbálja a kudarcot.

A boldogság az, amikor Tony vesz nekem sajtbureszt. Emlékeztek még arra a napra, amikor Banner megvizsgált, és nem akartam levenni a felsőmet? Akkor mondta Tony, hogy vesz nekem egy sajtburgert, amire majdnem kettő évet kellett várnom, de jobb később, mint soha.

A boldogság az, amikor Banner és Barton nem kötekedik velem. Ez ennyiben ki is merült. Még mindig nem vagyunk, és szerintem már soha nem is leszünk öribarik. Ők utálnak, én meg csak vagyok. Elmegyek mellettük a folyosón, ha muszáj, de egyébként kerülöm őket, és a velük járó konfliktust.

Most béke van.

Mindenki nyugodt, boldog és kiegyensúlyozott csakúgy, mint én.

Éppen bezárult a lift ajtaja, mikor Bucky közelebb vont magához, és apró puszit nyomott az ajkamra. Átölelte derekamat, én pedig a tarkójánál fogva húztam őt közelebb, elmélyítve a rövidnek szánt csókot.

Minden csókunk olyan volt, mint az első. Heves, idegen, de mégis nagyon szeretetteljes. Mintha nem ismertük volna a másikat, pedig az igazat megvallva, csak nagyon óvatosak voltunk. Nem szerettünk ártani egymásnak. Nem szerettük, amikor a másik csalódott, vagy csüggedt volt.

Minden csókunk olyan volt, mint az utolsó. Minden érzelem benne volt, ami abban a pillanatban bennünk áramlott. Néha szeretet, néha féltés, rengeteg aggodalom, helyenként gyász vagy szomorúság. Mindenünk benne volt az összes csókban. Számunkra nem létezett olyan, hogy smárolás.

Mi csak akkor csókolóztunk, amikor mindketten úgy éreztük. Nem erőltette egyikünk sem, mikor először nyilvánosan megjelentünk az utcán. Még csak az ujjainkat sem kulcsoltuk össze, mert mindketten annyira idegesek voltunk, hogy azt se tudtuk, hol állt a fejünk.

- Van egy fura érzés a mellkasomban. - motyogta bele a csókba Buck, mire megforgattam a szememet, és mosolyogva hátrébb húzódtam, kezeimet még mindig a nyaka körül tartva.

- Igen? - kérdeztem halkan, és miközben Bucky a szavakat kereste, az arcához hajoltam, és egymás után több puszit nyomtam az arcára, mire a szájába harapva mosolyogni kezdett. - Jó vagy rossz érzés?

- Jó, nagyon-nagyon jó. - mormogta, majd a homlokomhoz hajolt, és hosszú csókot hagyott rajta. Fejemet ismét a férfi mellkasába fúrtam, majd csukott szemmel hallgattam a szíve heves dobogását.

- Szeretnéd elmondani, vagy...? - susogtam, miközben a tarkójánál göndörödő tincseit csavargattam. Bucky eltolt magától, hogy legyen közöttünk legalább fél méteres távolság. Kezét levette a derekamról, és közre fogta vele az arcomat. Belesimultam a férfi tenyerébe, majd laposakat pislogva néztem fel Bucky jóképű arcára.