women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

walls

ALORA

- Te jobbról mész, én balról. - adtam ki a parancsot Sharon-nak, majd Ward felé néztem, aki csak megforgatta a szemeit. - Ward, te fedezel minket. Ha bárkit látsz, aki ránk akarna támadni, nem hősködsz, hanem egyből szólsz. Érve vagyok?

- Persze, főnök. - mondta gúnyosan, majd teletöltötte fegyverének tárját, és elsőként pattant ki a kisfurgonból, amivel egészen eddig eljutottunk.

Sharon felé biccentettem, aki engedelmesen bólintott, majd szintén fegyverrel a kezében ugrott ki a járműből. Én is követtem őket, majd becsuktam magam mögött az ajtót, miközben a ravaszra csúsztattam az ujjamat.

Ward megszólítását igazából már ignoráltam. Nagyon bökte szegény srácnak a csőrét, hogy apu engem bízott meg az akció irányításával. Viszont én nem tudtam semmit sem tenni ellene. Egyik pillanatban még apu irodájába ültem, a következőben már valami tervet vázoltak fel nekünk az agyasok, most pedig éppen úton vagyunk megölni Tony Stark-ot és Steve Rogers-t.

Legalábbis Sharon és Ward azt hiszik, hogy ez fog történni.

Már mikor először hallottam az ötletet tudtam, hogy én nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Lehet, nem volt soha sem teljesen rózsás a kapcsolatom Steve-vel, de akkor sem fogom minden indok nélkül megölni, hideg vérre. Tony meg Tony. Nélküle teljesen más lenne a világ. Ha ő a kezdet kezdetén nem állt volna ki a világ elé, akkor most nem lennének Bosszúállók.

Lassan haladtam a fal árnyékában. Annyi előnyöm volt a többiekkel szemben, hogy ismertem a bázis tervrajzát. Tudtam, merre kell menni ahhoz, hogy hamarabb érjek oda, mint Sharon. Direkt nem akartam, hogy Ward legyen a jobb kezem ebben az akcióban.

A hülye is látta rajta, hogy képes lenne bárkivel végezni csak azért, hogy apu elismerje a talpraesettségét. Nem kockáztathattam tehát, hogy esetleg ő kerüljön szembe Tony-val vagy Steve-vel.

Sharon, ahogy mondtam, jobbról támadott. Az volt a hosszabb út. Tudtam, hogy a bal oldal kiválasztásával legalább tíz perc előnyt nyerhetek, ha elég gyorsan cselekszem. Belöktem a csípőmmel az ajtót, miközben magam mögé néztem, és megbizonyosodtam arról, hogy senki nem követett.

A pisztolyt magam elé tartottam, véletlenül sem akartam, hogy valami váratlan meglepetés érjen. Az ismerős falak láttán jó érzés fogott el. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, mintha haza tértem volna. Mosoly kúszott az arcomra, amikor meghallottam a nappali felől kiszűrődő hangokat, de aztán gyorsan realizáltam, hogy nem most kellene vigyorognom a semmin.

- Tony, Steve menjetek valami olyan helyre, ahol nem tudnak megtalálni titeket! - léptem ki a fal mögül, néhány emberre szívrohamot hozva. - Hahó! Mozgás, ha nem akartok néhány másodpercen belül halottak lenni! - biccentettem a folyosó felé.

- Alora? - döntötte oldalra a fejét Steve értetlenül, én pedig megunva a lassú reakcióidejüket, Rogers lába elé lőttem.

- Haladj már! - mutattam a lift felé, mikor megláttam a szemem sarkából Sharon szőke hajkoronáját. - Van körülbelül fél percetek arra, hogy eltűnjetek! - sürgettem őket.

Tony gyorsan felfogta a helyzet fontosságát, és karon ragadta az értetlenül pislogó Rogers kapitányt, majd maga után húzta. Miután eltűntek a szobából, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból, de még nem nyugodhattam meg teljesen.

Sokan maradtak a szobába, és mindenki engem figyelt, átható tekintettel. Gondolom, már meg sem kell említenem, hogy Barton és Bruce milyen megvetően mértek végig, míg Natasha, Wanda és Buck kissé talán aggódoan és zavartan figyelték az eseményeket.