women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

infinity

ALORA

Hangosan nevetve sétáltam le a szobámból, Nat-tel az oldalamon, aki különböző szaftos pletykákat árult el, a csapat tagjairól. Már megtudtam, hogy Steve vele csókolózott először, miután kiolvasztották, Bruce mindig klasszikus zenét hallgat, hogy fel ne ébressze a magában rejlő Hulk-ot. Clint-nek, -meglepő módon-, van családja, sőt, gyerekei is. Vízió valójában egy robot, amit Tony fejlesztett ki, miután létrehozta Ultron-t, vagy kicsodát.

Igazából, egy idő után elvesztettem a fonalat, de azért egész jól szórakoztam. Örültem, hogy végre nyithatok valaki felé, aki nem úgy viszonyul hozzám, mint egy élettelen gyilkoló géphez.

Természetesen, a legtöbben, akik itt éldegélnek a toronyban, elfogadnak, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha elfogadnának. De azért látom, hogyan néznek rám, amikor elmegyek mellettük. Hallom, mit mondanak, mikor elmegyek aludni. Nem mindenki van rólam jó véleménnyel.

Ha akarnám, még a szívemre is venném, de nem teszem.

Elég nekem, hogy Buck, Steve, Natasha és Tony foglalkoznak velem. Mondjuk, néha elég feleslegesnek érzem magam, de ilyenkor biztosítanak róla, hogy nem vagyok útban.

- És mi van veled? - vett le egy poharat a polcról Nat, majd a hűtőből kivett egy dobozos almalevet, és kitöltötte azt magának.

- Ezt hogy érted? - dőltem neki a konyhapultnak, összeráncolt szemöldökkel. Oldalra döntöttem a fejemet, és kíváncsi szemmel figyeltem az italát kortyoló Natasha-t.

- Már húsz perce beszélek egyfolytában. - mondta a vörös hajú nő. - Te pedig nem mondasz semmit sem. - rakta bele a poharat a mosogatógépbe, amiben már rengeteg mosatlan sorakozott, így elindította egy körre.

- Nem nagyon tudtam hozzászólni, bocsánat! - kértem egyből elnézést tőle, és kellemetlenül simogatni kezdtem a felkaromat, azt kívánva, hogy lépjünk túl ezen a rövid eszmecserén. - Tényleg sajnálom, nem akartalak fura helyzetbe hozni, meg semmi ilyesmi... - motyogtam a földet nézve.

- Na, most állj le! - tette fel a kezeit Nat, félbe szakítva a magyarázkodásomat. - Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned. Nem tettél semmit. Csak szimplán feltettem egy kérdést, semmi gond, ha nem akarsz rá válaszolni, emiatt ne érezd rosszul magadat! - mondta parancsoló hangon.

- Sajnálom! - harapdáltam a számat kellemetlenül álldogalva a nővel szemben, akinek direkt kerültem a pillantását. - Csak nem sok emberrel beszélgettem még életemben, és nem nagyon tudom, hogyan kéne reagálnom... - hadartam halkan.

Natasha megcsóválta a fejét, majd közelebb lépett hozzám, és megfogta a vállamat. Bátorítóan megszorította azt, és arra ösztönzött, hogy a szemeibe nézzek.

- Nem kell magyarázkodnod. - jelentette ki ismét, még határozottabb hangsúllyal. - Teljesem természetes a reakciód. Bárkivel megtörténhet, ami veled, és sokan sokkal, de sokkal rosszabbul viselnék, mint te! - biztatott folyamatosan. - Te egy nagyon erős lány vagy, efelől kétségem sincsen.

- Nagyon erős vagy, szívem, csak ne lennél ennyire érzelgős! - guggolt le velem szembe apu, és megsimogatta az arcomat. - Amikor kiválasztottalak, azt hittem, hogy egy nagyon erős lány vagy, aki mindent túl fog élni. Lehet, tévedtem. - lökte odébb a fejemet könyörtelenül, mire könnyek szöktek a szemembe.

Felállt mellőlem, és a székhez kötözött férfi felé sétált, lassú tempóban. Kétszer megkörülte, az ijedten üldögélő embert, majd odahajolt mellé, és eloldozta a végtagjait.