women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

lights up

ALORA

"- Nincs szükségünk egy élettelen gyilkoló gépre, aki még elaludni is fél, nehogy álmában meg kelljen ölnije valakit... - mondta Steve a szemembe nézve, minden egyes szavával kést szúrva a szívembe.

De erős maradtam. Magamra kaptam az álcámat, aminek még apu tanította meg a használatát. Nem különösebben szerettem ezt a módszert bevetni, de néha jól jött, hogy nem látták rajtam, hogy mit is érzek. Nem tudják, mikor félek, mikor vagyok szomorú, vagy éppen boldog.

Kevesen képesek átlátni ezen az álarcon. Igazából, csak apu, ami teljesen érthető, mivel ő képzett ki engem, és természetesen tapasztalatból beszélt. Mindig tapasztalatból beszélt. Bármit mondott, hozzáfűzte, hogy vele mi történt, és velem is az fog történni, ha okosan követem az utasításait.

- Na, elvitte a cica a nyelved? - próbált heccelni Steve, de én csak megráztam a fejemet, és odébb léptem, miközben eltaszítottam magamtól a testét, ami egyébként nem is annyira szorított a falhoz. Kiléptem mögüle, majd a többiekre néztem, akik még mindig sok hatása alatt voltak, Steve kimondott szavai miatt.

Egyedül Bucky lépett mellém, és aggódó tekintettel nézett végig rajtam, különösen sok ideig vizsgálva azokat a helyeket, ahol a legjobb haverja megszorongatott. Végigsimította a kezét a hátamon, majd egy gyengéd mozdulattal a szoba másik oldalába irányított. Oda, ahol eddig ő ácsorgott, távol Steve-től.

- Nincs semmi bajom. - válaszoltam meg fel sem tett kérdésére, mikor szólásra nyitotta a száját. Válaszom hallatán csak megforgatta a szemeit, majd neki dőlt a falnak, és folyamatosan rajtam tartotta a szemeit. - Szóval... - köszürültem meg a torkomat hangosan, mire többen felém kapták a fejüket. - Ha mindenkinek rendben van, mehetünk a küldetésre Bucky-val. - mondtam, visszatérve a megbeszélés eredeti témájára, nem foglalkozva a fejemben cikázó gondolatokkal.

- Mehettek, de akkor előtte gyertek fel majd a laborba, és csinálunk egy gyors vizsgálatot az egészségügyi állapototokról. - javasolta Bruce, megtörve a némaságot, és már el is indult a részlege felé, ahol a napjai többségét tölti.

Ezt észre véve, még néhányan csöndben felkeltek a helyükről, és egy árva szó nélkül távoztak a helyiségből, halkan betéve maguk után az ajtót. Clint, mielőtt kilépett volna a folyosóra még visszanézett, egyenesen a szemembe, és beszélni kezdett.

- Most annyira mondanám, hogy én megmondtam... - húzta a száját kárörvendő mosolyra, amit kedvesen viszonoztam, majd hátat fordítottam a nyilas szuperhősnek, és a homlokomat a falnak döntöttem.

Már megint egyre többször jutott eszembe apu, és az, amiket tanított nekem. Egyszerűen, akárhogy is próbálom, nem tudok elszakadni ezektől a gondolatoktól. Folyamatosan az elmémbe kavarognak, és egyfolytában ismétlődnek.

Egyre rosszabb lett a helyzet azokban a napokban, amikor nem volt mellettem senki. Minden egyes este, mikor beálltam a zuhanyrózsa alá, megszólalt a fejemben egy hang.

Apu hangja.

Állandóan kísért. Mindenhol. A szobámban, napközben. Este, az álmaimban. Még edzés közben is. És én teljesen tehetetlen vagyok az ügyben. Gondoltam arra, hogy esetleg felkeresek valakit, aki segíthetne rajtam, de aztán rajöttem, hogy ki is vagyok valójában, és nem mehetek be csak úgy egy kórházba, hogy felkeressek egy agytúrkászt.

A végén még egy elmegyógyintezetben kötnék ki a nap végére.

- Alora. - mondta ki halkan a nevemet Buck, és megsimogatta a hátamat. - Baj van? - érdeklődött lágy hangon, mire felé fordítottam az arcomat, és nemlegesen megráztam a fejemet.