women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

fool's gold

BUCKY

Az épület széléhez sétáltam, zsebbe dugott kézzel. Folyamatosan az előttem elterülő tájat figyeltem. Hatalmas ez az épület, belátni innen, az egész alattunk elterülő várost. Ugyanakkor, nem lehet hallani a járművek idegesítő zaját, a dudálásokat, illetve az emberek nevetését sem.

Leültem a tető szélére, a lábamat a végtelenbe lógattam, majd a hátamra feküdtem, és az eget kezdtem el vizslatni.

- Miért vagyunk itt? - kérdezte halkan Alora, mikor megállt a fejem mellett. Végig nézett rajtam, majd megrántotta a vállát. Szemét a velünk szemben álldogáló, szomszédos felhőkarcolóra szegezte. Kezeit szorosan összefonta maga előtt, és simogatni kezdte saját felkarját.

- Gondoltam, jól esne egy kis friss levegő. - motyogtam, és lecsuktam a szemeimet.

Beszívtam a tiszta levegőt, majd néhány másodperc múlva kiengedtem azt. Kézfejemet a mellkasomra fektettem, és üres fejjel feküdtem a betonon.

A mellettem álló lány bizonytalanul lépegetett egyik lábáról, a másikra, nem nagyon tudva, hogy mi tévő legyen, ezért felültem, és nyugtató tekintettel pillantottam felé.

- Gyere! - paskoltam meg magam mellett a betont, mire kételkedve nézett rám. Elvettem róla a tekintetemet, de a kezemet felé nyújtottam, segítségképpen a leüléshez. Ez egy nagyon magasra nyúló épület, senkinek nem lenne jó, ha megcsúszna, és a mélybe zuhanna, magatehetetlen állapotban.

Kellett neki egy kis idő, amíg elfogadta a kezemet, és óvatosan leült a közelembe, megtartva a tisztességes távolságot. Nem igazán értettem, miért viselkedik velem ilyen távolság tartóan, de betudtam annak, hogy sok minden történt vele mostanában.

- Bucky? - mondta halkan Alora, mire rá néztem, és teljes testtel felé is fordultam volna, azonban inkább magam elé meredtem, hogy ne érezze magát annyira feszélyezve. A kényszeredett szemkontaktus sok ember vált ki kétes érzelmeket. Az ilyen személyek többsége szorongani kezd, és kerüli a tekinteteket.

- Igen? - biccentettem felé lassan, majd hátul, a könyökömön támasztottam meg magamat. A szemem sarkából láttam, ahogy fújja a haját a szél, ezért a füle mögé simítja a hullámos tincseket. Kezeit az ölébe ejtette, és az ujjait tördelve figyelte az eget. Lábait kesze-kuszán lógatta maga elé, ahogy kényelembe helyezte magát.

- Miért hoztál fel ide? - kérdezte, mire kissé felé fordítottam az arcomat, hogy lássa a mimikámat is, ne csak a szavaimra alapozzon.

- Hogy jobban érezd magad! - bizonygattam kis mosollyal az arcomon, és felsóhajtottam. - Sőt, néha rám is rám fér egy szusszanás. - csuktam be a szememet fáradtan.

Alora kelletlenül sóhajtott egyet, majd törökülésbe húzta a lábait. Felsőtestét a lábaira hajtotta, mire több csontja megroppant a testében.

Annyira elbűvölően nézett ki! A törékeny teste fellélegzett, olyan volt, mint akinek nincsenek problémái. Egymás után vette a mély levegőket, halvány mosolyt rajzolva az arcára. Vállig érő haja a szemébe hullott, ahogyan a lábait nyújtotta, ezért minden egyes alkalommal a háta mögé söpörte a tincseket.

- Mi olyan érdekes rajtam? - pillantott felém, mikor észrevette, hogy huzamosabb ideje figyelem a mozdulatait, és megforgatta a szemeit, amiket később az enyémekbe fúrt.

- Csak elvesztem a látványban! - fordítottam el tőle az arcomat, és összeszorított szájjal néztem a lábaimat, amiket lassan már nem is éreztem a sok ideje tartó lelógatás után.

Kezeimen megtartva magamat, hátrább kúsztam a tetőn, felhúztam a lábamat, majd a térdemnek döntöttem a homlokomat.

Amikor nincs körülöttem senki, olyan egyszerűnek tűnik az élet. Semmi probléma, minden megy a maga rendje szerint. Nincsenek konfliktusok, nem mennek tönkre egyik percről a másikra emberi kapcsolatok. Nem törnek ki háborúk, nem ölnek embereket, sem állatokat. Nem teszik ki egymást életveszélynek az élőlények.

Azután, mikor beszállok a liftbe, és újra visszakerülök a négy fal közé, ellepnek a gondok.

Túl gondolok mindent, zsong a fejem a kimondatlan gondolatoktól, és egész nap a fejemben vagyok. Nem nyílok meg könnyedén, ez is lehet talán annak az oka, hogy felém sem nyitnak úgy az emberek, mint ahogy az elvárt lehetne.

Nyilván, ki vagyok én, hogy elvárjak bármit is az emberektől. Nekem kellene megtennem az a bizonyos első lépést, hogy végre ne feszengjenek körülöttem az emberek, amikor hozzájuk szólok, valamilyen apró dolog kapcsán.

Az meg hagyján, hogy egyenesen félnek tőlem. Teszek feléjük egy lépést, ők hátrálnak egy lépést. Feléjük nyújtom a kezemet, ijedten ugranak odébb.

Természetesen, mint minden alól, ez alól is vannak kivételek, gondolom, meg se kell említenem már, hogy ki az.

- Annyira nehéz! - motyogta maga elé a lány, és megnyalta a száját. Kezeit a hajába vezette, és összeborzolta azt.

- Micsoda? - fordítottam felé a fejemet, még mindig a térdemen pihentetve az arcom oldalát, tartva a távolságot, amit láthatóan, ő is meg akart tartani.

- Ez az egész. - susogta elhaló hangon, de ettől többet nem mondott, így nem erőszakoskodtam azzal, hogy kihúzzam belőle, mire is gondolt valójában.

- Amikor feljövök ide, akkor érzem úgy, hogy önmagam lehetek, anélkül, hogy vigyáznom kellene a többi ember érzelmeire. - mondtam hirtelen, mire egész testével felém fordult, és kíváncsian nézett rám. Közelebb csúszott hozzám, csupán egy fél méter lehetett közöttünk.

- Ez pontosan mit takar? - tapogatózott óvatosan, elkerülve, hogy azt érezzem, tolakodó lenne a magánéletemmel kapcsolatban. - Már ha nem túl személyes! - tette hozzá gyorsan, mire nemlegesen megráztam a fejemet, és vettem egy mély levegőt.

- Félre ne érts, nagyon megbecsülöm Steve-t, de néha már nagyon sok az optimista gondolkozása. - motyogtam mélyebb hangon. - Elmondok neki mindent, de mégis megkímélem azoktól a részletektől, amiktől lelkiismeret furdalása lehetne. Ő elég, hogy is mondjam, érzelgős. - vakartam meg a tarkómat. - De a jó értelemben. Csak egyszerűen, nem mindig akarom, hogy együttérezzenek velem. Nem akarom, hogy megoldást keressenek az én problémáimra. Egyszerűen, túl sok az egész! - sütöttem le szégyenkezve a szemeimet.

Soha sem mondtam még ki ezeket a szavakat, pedig már majdnem évek óta érlelődtek bennem. Szégyenlem magam, hogy nem vagyok képes értékelni, amit Steve tesz értem, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy magamnak is hazudjak az érzéseimről.

- És ezeket a többieknek is elmondtad már? - hajolt még közelebb hozzám Alora, és aggódó pillantásokat küldött felém. - Tony-nak, Nat-nek, esetleg Sam-nek? - sorolta a szerinte lehetséges neveket, de én csak keserű szájízzel elhúztam a számat.

- Nem nagyon vagyon senkivel beszélőviszonyban, Steve-en kívül. - néztem a nő arcát. - Maradjunk annyiban, hogy nem vagyok errefelé a kis kedvenc, és nem is leszek, akármit is teszek. Maximum lejjebb süllyedhetek a szemükben, de számukra mindig is egy betolakodó leszek. - sóhajtottam nehézkesen.

- Ezt nem értem. - rázta meg a fejét összezavarodva. - Mit tettél, hogy így kizárnak az életükből? Bántottál valakit, akik nekik fontos volt, vagy valami más?

- Ez egy hosszú történet, amit nem most szeretnék elmondani, ha nem baj...

Hey everyone ♡

Lassú, de biztos eszmecsere...

Remélem, tetszett a rész! Ha tetszett, esetleg hagyj egy vote-ot, vagy kommentet. Ha van valami észrevételed, nyugodtan oszd meg! Nem garantálom, hogy nincs benne hiba, de igyekszem!

Legyetek jók!

Love, hangyasav♡