women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

still

ALORA

Kissé ideges voltam, ahogy apu bázisának ajtajához értem. Nyeltem egy nagyot, összedörzsöltem izzadt tenyeremet, majd odahajoltam a szem szkennelő szerkezethez, és hagytam, hogy az éles fényű lézersugár leolvassa a szemgolyómat.

Szerencsémre, kint nem voltak katonák, sem vállalkozó szellemű ügynökök, szóval bármilyen akadály nélkül jutottam be a bejárati ajtón. Lépteim csöndesek voltak, mégis túl nagy zajt keltettek az üres folyosón.

Nagyobb felfordulásra számítottam, ha  őszinte akarok lenni. Sok időt vesz igénybe egy akció, de azért már biztos feltűnt apunak, hogy elég sokat voltunk távol, minden életjel adás nélkül. Viszont semmi nem támasztotta alá a gyanúmat, és ez még idegesebbé tett.

Jobb lett volna, ha már az ajtóban nyolcan vártak volna rám, mit ez. Elhaladtam először egy, majd kettő és végül három fegyveres osztag mellet. Senki nem szólt semmit. Biccentettek egyet, a bátrabbak, nagyobb ranggal rendelkező tagok rám köszöntek, de egyébként ignoráltak.

Nem érdekelte őket, hogy hol van Sharon és Ward, ahogy az sem, miért nem hoztam magammal semmilyen bizonyítékot, ami utalhatna a feladatom elvégzésére.

Zavartan néztem körbe, miközben végighaladtam az épületen, majd egy rég látott folyosó felé sétáltam, és megálltam egy ajtó előtt, ami régen a szabadságom kapuját jelentette.

Kezemet a hideg, nyirkos fémre helyeztem, majd végighúztam ujjaimat az ajtón, és beleremegtem a gondolatba, hogy percek múlva az egész épület, ami régen talán valami otthon felét szimbolizált számomra, örökre meg fog semmisülni.

Eltoltam a zárat. Úgy gondoltam, jogom van hozzá, hogy még utoljára belépjek abba a szobába. Sokat szenvedtem ott. Sírtam a vasból készült ágyon, őrjöngtem a padlón fekve, és undorodva néztem magamat a darabokra tört tükörben.

Beléptem a szobába. Az érzések, amik megrohamoztak, teljesen elborították az agyamat. Túl sok volt az egész. Nagyon megterhelő volt, viszont csak akkor lehet lezárni egy fejezetet, ha minden szálat elvarrsz. Ha nekem most az kell, hogy eltüntessem ezt a szervezetet, és ezt az egész épületet, akkor azt fogom tenni, mert ezt kell tennem.

Leültem az ágyamra. Kezemet végighúztam a mocskos takarón és a párnán, ami enyhén lapos volt. Az éjjeli szekrény felé pillantottam, amin rajzok voltak felhalmozva. Leemeltem a legfelső firkát, és büszke mosollyal az arcomon pillantottam rá.

Emlékszem, mikor ezt rajzoltam, az járt a fejembe, hogy vajon létezik-e számomra olyan, hogy szabadság. Féltem, hogy örök életem végig raboskodnom kell majd, de láss csodát, mondhatom, valóra vált az álmom.

Van fedél a fejem fölött, vannak barátaim és van egy olyan személy mellettem, akiért képes lennék ölni, és ez nekem nagyon sokat jelent. Nem mondom, elég naiv voltam régen. Hisz nem is tudtam, hogy milyen az élet. Nem tudtam, milyen élni az éltet. Egyszerűen csak voltam, lebegtem a semmibe.

Szenvedtem egyik napról a másikra, és próbáltam túlélni. Meg akartam felelni mindennek és mindenkinek, viszont legbelül tudom, hogy egyedül magamnak nem feleltem meg. Azt hittem, ha kapok néhány bókot, dicsérő szót, el fognak ismerni az emberek, és ami még fontosabb, nem fognak tárgyként kezelni.

Viszont ez nem így volt, de én mégis minden egyes nap reménykedtem az ellenkezőjében. Talán ezért is tört rám a szorongás. Annyira görcsösen akartam megfelelni, és azt tenni, amit mások akartak, hogy rástresszeltem a sikertelenségemre.

Azt hittem, egyedül csak én vagyok az a balek, aki nem képes egy egyszerű feladatot végre hajtani. Úgy gondoltam, ha nem vagyok képes megtenni, amit kiadtak nekem, akkor végzetes ítéletet írok alá, pedig ez nagyon nem így van.