women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

fireproof

ALORA

- Bocs, hogy kiakadtam. - néztem bűnbánóan Natasha irányába, aki küldött felém egy halvány mosolyt, majd egy gyors köszönés után, hárman maradtunk a garázsban. Úgy érzem, hogy a kirohanásommal magamra haragítottam a nőt, de mindegy. Majd egyszer megbékél, vagy éppen nem.

- Akkor készen álltok végre? - mormogta Steve, szinte rám sem nézve. Hangosan felsóhajtottam Bucky mellett álldogálva. Már most ki voltam készülve, pedig még el sem indultunk.

- Steve. - mondta Buck, és mélyen Amerika csillagos hősének szemébe nézett, aki megforgatta a szemét, majd megveregette barátja vállát, és magunkra hagyott.

- Hurrá! Mindenki rühell! - motyogtam halkan, majd meg sem várva Buck válaszát, beszálltam az autóba, amit elméletileg Tony adott nekünk kölcsön, és türelmetlenül vártam, hogy beszálljon mellém a férfi, és elinduljunk.

Csöndben töltöttem el az első két órát az útból. Bucky néhányszor próbált beszélgetést kezdeményezni, de rövid válaszokkal rövidre zártam az összes párbeszédet. Nagyon nyomasztott a tény, hogy hiába próbálkozok megfelelni az embereknek, semmibe sem vesznek.

Miért van az, hogy ennyire utál az élet? Mindig olyan emberekkel keresztezi az utamat, akiket nem érdekel, mi van velem. Először apu, aztán a Bosszúállók. Nyilván nem hasonlítom össze őket, hiszen ettől nagyobb ellentétei nem is lehetnének egymásnak, de kezdek felfedezni néhány közös vonást bennük, és ez egyszerre rémisztő és borzalmas.

Apu szigorúan nevelt. Azt akarta, hogy én legyek mindenben a legjobb. Jártak hozzám tanárok, akik egész Amerika legnevesebbjei voltak, csak azért, hogy meglegyen a diplomám. Férfi kézzel nevelt, mármint fizikailag, hogy a bevetéseken ne dobjam fel a talpamat egy árva pofontól. Adott nekem egy anyát, aki nem éppen egy minta szülő, de néha azért voltak jó pillanataink.

- Rossz ember vagyok, ha valahol mélyen örültem annak, hogy apu nevelt fel? - kérdeztem a semmiből, magamra vonva Buck figyelmét, aki egészen eddig kizárólag az utat figyelte.

- Kifejtenéd? - pillantott felém a szemesarkából. Nagyon szerettem a férfi tapintatosságát, és azt, hogy mindig megvárta amíg pontosan kifejtem a dolgokat, nem ítélkezett egyből. Ez alól nyilván kivétel, mikor árulónak nevezett, de fátylat rá.

- Hiába bánt velem rosszul, azért jó érzés volt, hogy figyelt rám valaki. - mormogtam elgondolkodva. - És ahhoz képest megtanított az életre. Nélküle már rég halottan feküdnék valahol, árván. - mondtam, majd Bucky felé néztem, aki az ajkába harapva hallgatta, ahogyan beszélek apuról.

- Alora, te úgy mond szereted az apádat? - fordította az irányomba az arcát, csupán pár pillanat erejéig.

- Ha azt mondom, hogy néha igen, néha nem? - húztam el a számat kelletlenül, megpróbálva kitérni a kérdés alól, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy ha más nem is, de Bucky megérdemli, hogy őszinte legyek hozzá. - Azt hiszem, hogy igen. Ez így kimondva, nagyon szarul hangzik. Mármint az, hogy tisztelek és szeretek egy olyan embert, aki miatt konkrétan így nézek ki. - néztem le a fedetlen csuklómra, amin egészen a halálomig fog látszódni a forradás nyoma. - Mint egy élőhalott...

- A sebeid csak azt mutatják, hogy egy igazi harcos vagy, aki küzd az életéért. - mondta a mellettem ülő, és a kezével megkereste a kézfejemet, és bátorítóan megszorította azt.

A számba harapva, fordultam el az ablak irányába, hogy leplezzem a zavaromat, ami Bucky közelében mindig átveszi fölöttem a hatalmat. Annyira más a kapcsolatunk Bucky-val. Nem tudom, hogy egyik pillanatban miért vagyunk közvetlenek, a másik pillanatban pedig totál idegenek egymáshoz.