women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

no control

ALORA

Erősen koncentrálva figyeltem a tévét, amiben valamilyen sorozat ment éppen. Nem tudtam, hogy mi volt az, de megölte benne sok embert, szóval nem váltottam csatornát. Majd fel robbantam az idegtől, legalább ezzel a műsorral eltereltem a figyelmemet.

Addig sem kellett a mellettem ücsörögő Bucky-nak szentelnem a figyelmemet, aki amióta Sharon lelépett valahova, mellettem ült. Amikor a szőke hajú nő kitette a lábát az épületből, Bucky a kapuig kísérte, majd miután távozott a nő, mellém telepedett a kanapéra, és valamiért véletlenül pont úgy helyezkedett, hogy a lábunk és a kezünk is összeért.

Próbáltam odébb csúszni, hogy azért tiszteletben tartsam a Sharon-val fenntartott kapcsolatát, de amint kicsivel arrébb araszoltam, Buck velem együtt jött, mintha össze lettünk volna kötve. Már annyira sokat mentem el jobb oldalra, hogy konkrétan lassan az oldalamba állt a kanapé karfája, de nem úgy tűnt, hogy Buck észre vette volna.

- Odébb mennél, Barnes? - sóhajtottam fel idegesen, majd a markomba fogtam a távirányítót, és úgy szorítottam, hogy ujjaim fehéredni kezdtek.

Zavart, hogy ennyire közel volt hozzám, bármilyen indok nélkül. Nem akartam, hogy a közelemben legyen, mert olyankor nem tudok ésszerűen gondolkozni. Egyszerűen képtelen voltam kizárni, ahogy ujjaival halkan dobolt a kanapé háttámláján. Nem tudtam nem észre venni, hogy a szeme sarkából folyamatosan felém pislogott, de amikor kicsit oldalra döntöttem a fejemet, hogy felé nézzek, a tévére szegezte a pillantását.

- Nem. - válaszolt kimérten, majd jobb karját átvetette a háttámla tetején, és kézfejével véletlenül hozzám ért. Megforgattam a szemeimet, majd durcásan összefontam magam előtt a kezeimet.

Egészen a mai napig, a nap minden órájában Sharon mellett volt, egészen négy napon keresztül. Amíg én apu nyomát kutattam, ők a kanapén sutyorogtak, de ha valaki megkérdezte őket, hogy miről beszélgetnek, egyből csöndbe maradtak, és csak ölelgették egymást, mintha tényleg egy pár lennének.

Az utóbbi napok unalmasak voltak, egyébként. Próbáltam keresni nyomokat, felvételeket vagy lényegében akármit, ami apu ellen szólna, de semmi eredménye nem volt. Unalmamban újra írni kezdtem a naplómba, és az elmúlt napokban legalább húsz oldalt írtam tele.

A Sam-val kötött barátságunk napról napra egyre szorosabb, vagyis igazából csak húzzuk egymást, de számomra ez tökéletesen megfelelő. Legnagyobb meglepetésemre, Steve se változott vissza mogorva kisfiúvá, sőt még néha keresi is a társaságomat, ha nincs más, akivel beszélhetne. Natasha is pozitív irányba változott meg, már ami a felém történő viszonyulását illeti.

- Kérlek, menj odébb, mert nem férek el. - mormogtam halkan, majd újra megforgattam a szemeimet, és ezúttal már a férfi irányába is néztem.

Csillogó kék szemeibe pillantottam, amik jókedvűen villantak felém. Bucky végig pillantott az arcom minden szegletén abban a fél pillanatban, amit adtam neki, majd hezitálás nélkül harapott a szájába, elfojtva az apró mosolyt, ami majdnem kirajzolódott az arcára.

Kellemetlenül éreztem magam. Nem akartam semmiképpen sem balhét okozni közte és Sharon között, mert láttam rajtuk, hogy jól megvannak egymás mellett, de egyszerűen képtelen voltam megszakítani vele a szemkontaktust.

Annyira hiányzott már, hogy mélyen a szemébe nézzek, és beszélgessek vele, hogy el sem bírom mondani. Úgy éreztem magam nélküle, mintha valami hiányozna belőlem. Bucky túl közeli barátommá vált ahhoz, hogy csakúgy egyik pillanatról a másikra elfelejtsem, és pótoljam őt.