women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

what a feeling

ALORA

- Mióta ismered Steve-t? - váltottam témát, mikor láttam Bucky-n, hogy kezd egészen más hangulatba kerülni.

- Együtt nőttünk fel. - rántotta meg a vállát, majd ismét hanyatvetette magát a tetőn, és az ég felé fordulva lecsukta a szemeit. - Neked vannak barátaid, akikkel tudsz beszélni? - nyitotta ki az egyik szemét, és érdeklődve nézett felém.

Hangosan felsóhajtottam, majd Bucky mellé dőltem. A hátamat kissé nyomta a kemény beton, de aludtam már ettől ezerszer rosszabb anyagon is. A férfival ellentétben, én éberen tartottam a szememet. Amióta felkeltem az álomból, azt sem tudom, hol áll a fejem.

Folyamatosan kavarognak bennem a gondolatok. Tudom, hogy az ott történt események nem voltak valósak, mégis aggasztottak. Régebben, amikor odakerültem apuékhoz, sokszor álmodtam rosszat. Mindig megjelent előttem egy bizonyos jelenet, és soha sem tudtam belőle kiszabadulni, akármit is próbáltam megtenni.

- Volt, de már nincs. - motyogtam csüggedten, és Bucky-ra fordítottam a tekintetemet. - Elég nehéz egy ketrecben emberi kapcsolatokat kialakítani. - pislogtam laposakat.

Ahogy összeért a szemhéjam, megint megjelent előttem Bucky élettelen teste. Szinte hallottam a hangokat a fejemben, amik a férfi megölésére bíztattak.

- Bocsi, nem akartalak megbántani! - fordult az oldalára, és bűnbánó tekintettel nézett a szemembe.

- Nem bántottál meg! - tisztáztam egyből a félreértést, és én is az oldalamra feküdtem. - Csupán nincs sok tapasztalatom ilyen téren. Amikor otthonban laktam, volt egy haverom, csak az volt a baj, hogy hamar örökbe fogadták. Azóta sem láttam. - motyogtam halkan, miközben a betont vizsgáltam.

Nem akarattal kerültem Bucky pillantását, csak minden alkalommal, mikor szóba kerül ő, egy ismeretlen érzés keletkezik a mellkasomban. Olyan érzésem van, mintha már találkoztam volna vele, azután is, hogy elszakítottak minket egymástól.

- Én se vagyok valami szociális alkat. - nevetett fel halkan, és végig mutatott magán. - Régen mindenkinek a haverja voltam. Minden lánynak csaptam a szelet... - csóválta meg a fejét mosolyogva az emléket felidézve.

- És mi történt utána? - kérdeztem rá óvatosan. Nem akartam, hogy azt érezze, turkálni akarok az agyába, hogy segítsek neki.

Mármint, nyilván segíteni szeretnék minden embernek, aki rászorult, de őt még nem is ismerem igazán. A legtöbb lány, mikor meglátnak, vagy megismernek egy törött szívvel rendelkező fiút, egyből ugranak, hogy meggyógyítsák. Amikor mi, nők látunk egy "rosszfiút", egyből meg akarjuk őt törni, és önző módon azt akarjuk, hogy miattunk változzon meg, mint egy romantikus regényben. .

Az előbb felsorolt két téma tudom, elég sarkalatos, és nagyon elütnek egymástól, de a lényege ugyan az. Egyszerűen gyűlölöm, mikor megakarunk gyógyítani valakit, aki nem is kérte a segítségünket.

Persze, legyünk mellette, kísérjük végig a legrosszabb rámálmain, de mindennek van egy határa, amit minden egyes élő embernek be kellene tartania, akármilyen helyzet is álljon fenn.

- Beálltam a seregbe, védtem az országot. - szegezte a szemeit a földre. - Steve lett Amerika kapitánya, és...

- És? - csúsztam közelebb hozzá, és a vállára tettem a kezemet.

Láttam rajta, hogy nem igazán akarja kimondani a dolgokat és a gondolatait, amiket valószínűleg egészen eddig magában nyomott el, ezért simogatni kezdtem a felkarját.