women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

shes not afraid

ALORA

- Halasszuk el. - rántotta meg a vállát Buck egyszerűen, pár órával azelőtt, hogy útnak indultunk volna. - Fizikailag nem vagy száz százalékos, és nem hiszem, hogy mindig melletted tudok majd lenni, hogy megvédjelek. - ült le mellém a kanapéra, majd felnézett az arcomra, és felsóhajtott a semleges arckifejezésem láttán.

- Bucky! - ráztam meg lemondóan a fejemet. - Először is, nem kért meg senki, hogy vigyázz rám. - ittam bele a poharamba, amiben valamilyen gyümölcslé volt. - Másodszor pedig be kell látnunk, hogy én már soha a büdös életben nem leszek száz százalékos, főleg nem fizikailag. Gyakorlatilag, örülnöm kéne annak, hogy még élek, és megvan minden testrészem. Már bocs! - motyogtam, miközben a férfi felé fordultam teljesen testemmel.

- De én szeretnék rád vigyázni! - mondtam határozottan, és a kezébe vette ujjaimat, amikkel játszani kezdett, miközben lefolytattuk a beszélgetést. - És ne beszélj így magadról! - tette hozzá Buck.

- Én csak az igazat mondom. - rántottam meg a vállamat, majd megittam az utolsó korty innivalót is. - Amúgy meg, nyugi. - álltam fel mellőle, és a mosogató felé igyekeztem, hogy elmossam a poharat. - Nem lesz semmi baj. - húztam biztató mosolyra a számat, aminek hatására Bucky és elmosolyodott. - Ne félj, amíg engem látsz! - álltam meg néhány lépéssel előtte, és onnan néztem fel rá.

Egyre jobban elönt a stressz. Próbálok pozitív maradni, teljes mértékben, hogy legalább Bucky-ban tartsa valaki a lelket, ha már nekem csak a negatív dolgok jutnak az eszemben. El sem tudom mondani, hogy hány lehetséges kimenetelt képzeltem el unalmas óráimba. Megsúgom, hogy ezek közül majdnem mindegyik rosszul végződött, mert miért is ne.

Eléggé félek attól, hogy pont most fog valami visszafordíthatatlan történni. Bele sem akarok gondolni abba, hogy miért küldenek kettő magasabb szinten képzett embert Fury-ék. Hiszen annyi tökéletes ügynököt neveltek ki a Shield-nél, hogy megszámolni sem lehet.

Lehet, hogy csak szimplán paranoiás vagyok, de valamiért nem hiszem el azt, hogy nem direkt csavarták úgy a szálakat, hogy Buck és én legyünk azok a balekok, akik önként jelentkeznek.

Ki tudja, mi fog ott ránk várni. Lehet, hogy be akarnak minket cserkészni, hiszen mind a ketten rajta vagyunk a körözöttek listáján, ha lehet ezt így mondani. Azért remélem, hogy apu nem akar feltűnni. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy magával vigyen, aztán megpróbáljon megnevelni, már ha lehet a kínzást nevelésnek nevezni.

- Még jó, hogy mindig csak téged látlak! - fogta meg az arcomat Buck, kirántva a gondolataim közül. Mondatára elpirultam, de lepleztem azzal, hogy a földre szegeztem a tekintetemet. Nem sokszor szokta a fémből készült karját használni, de most az egyszer azt tette az arcomra, aminek érzetétől először kirázott a hideg, majd kellemes érzést nyújtott az arcomon lévő varratoknak. - Szeretnéd, hogy a másik kezemet rakjam oda, vagy...?

- Tökéletes így, köszönöm. - fektettem bele a fejemet egészen a tenyerébe, majd felvettem Bucky-val a szemkontaktust. - Izgulsz? - kérdeztem kíváncsian, halk hangnemet megütve.

- Nem szoktam izgulni ilyen hülyeségek miatt. - rázta meg nemlegesen a fejét, mire gyanakvó pillantást vetettem rá, de nem mondtam semmit. - Te?

- Én mindig izgulok. - válaszoltam egyszerűen és őszintén. - Tudod, megfelelési kényszer meg ehhez hasonlók. - rántottam meg a vállamat nemtörődően, majd kiléptem a férfi bűvköréből, és a lépcső felé vettem az irányt.

Amióta itt lakok, azóta rajöttem, hogy nem igazán szeretek lifttel közlekedni, csak akkor használom, ha muszáj, amúgy mindig lépcsőt választom. Igaz, hogy a tegnapi rohamom emléke még mindig előttem van. Látom magam előtt, ahogy a lépcsőfokokat vérfoltok fedik. Hallom, hogy azt sikítom, hogy hagyjon békén a fejembe költözött hang, és érzem, ahogyan teljesen elhagy az erőm.