women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

adore you

ALORA

"- Mert ez a mi kis titkunk. - suttogta halkan. - És ezt senki sem veheti el tőlünk. Csak a miénk. - motyogta, majd pillantása a szemem és a szám között cikázott.

- Csak a miénk... - suttogtam, majd elbűvölve néztem, ahogy Bucky arca egyre közelebb kerül hozzám."

Kezemet Buck mellkasára helyeztem, majd lecsuktam a szemeimet. Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de abban a pillanatban minden vágyam az volt, hogy megcsókoljon. Bal keze az arcomra tévedt, másik kezével a nyakam oldalán pihent.

Szívem a torkomban dobogott, kezeim szó szerint remegtek az idegességtől. Ha most állnom kellett volna, már biztosan össze rogytam volna a férfi karjaiban.

Már mikor majdnem összért a szánk, vettem egy mély levegőt. Próbáltam teljesen kitisztítani az agyamat, hogy éppen ne gondoljak valami olyan dologra, ami nem oda való volt. Fejemet megadóan Buck feje fölé hajoltam, és vártam, hogy összeérjen a szánk.

De nem történt meg.

Az utolsó pillanatban Bucky elhúzódott tőlem, majd pár pillanattal később már talpon is volt. Tekintete zavarodott volt, és erősen kerülte a szemkontaktust. Nem nagyon tudtam, hogy miért utasított el Buck, de legszívesebben el süllyedtem volna szégyenemben.

Hogyan is gondolhattam volna, hogy egy hozzám hasonló lányt, gondolkodás nélkül megcsókolna egy Bucky-hoz hasonló férfi. Én egy senki vagyok. Semmi különleges nincs bennem, az összes barátja utál, és bármikor megjelenhet az apám.

- Alora... - motyogta Buck, de én csak megráztam a fejemet, és felkeltem a földről. Leporoltam a ruhámat, majd kínosan mosolyogva intettem egyet Buck irányába, és vettem egy nagy lendületet. A tető széléhez futottam, majd pár pillanattal később már a földön is találtam magamat.

Kicsit felzaklatott, hogy még Buck se szeretne engemet, de muszáj volt túl lendülnöm rajta, hiszen alapból nem azért jöttem ide, hogy bármi is legyen közöttünk. Viszont én úgy láttam a férfin, mintha nem is tudom, tényleg érezne valamit irántam, de ezek szerint tévedtem.

Belöktem az apartman ajtaját, ráköszöntem a portásra, aki mogorva tekintettel illetett ugyan, de az ajkán apró mosoly látszott. Szerettem volna azt hinni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, viszont most már sokkal, de sokkal feszélyezettebben éreztem magamat, mint azelőtt.

- Kisasszony! - szólt utánam a recepciós pult mögött álló férfi, mire lelassítottam a lépteimet, és visszafordultam az idős úr felé. - Mi ez a bánatos ábrázat? - kérdezte, mire harapdálni kezdtem a számat. Most, hogy így jobban megnéztem, ismerős volt nekem valahonnan a férfi.

- Semmi, csak úgy érzem, hogy hosszú éjszakám lesz. - rántottam meg a vállamat, aztán odamentem a pulthoz, és rátámaszkodtam. - Elnézést a kérdésért, de nem találkoztunk mi már valahol? - döntöttem oldalra a fejemet.

- De. - bólogatott a férfi helyeslően. - Nem is olyan régen, talán pár hete, bekopogott hozzám, hogy szállást kérjen, utána pedig leültünk beszélgetni. - avatott be az idős úr, mire egyből beugrott a jelenet, amit vele töltöttem. - Akkor nem tűntél ekkora nyápicnak. - mondta mogorván.

- Hé! - háborodtam fel, majd megforgattam a szemeimet, de azért elmosolyodtam. - Akkor is ugyanilyen voltam, csak akkor még egyedül voltam a nagy világba. Most már van olyan ember, aki fontos nekem, akkor pedig még nem volt.

- Remélem, nem az a félnótás az! - mutatott az ajtó felé, amin Bucky bűnbánó arckifejezéssel az arcán lépett be. Egyből elkaptam a férfi pillantását, amiben őszinte megbánás tükröződött, de én még nem éreztem úgy, hogy meg tudnék neki bocsátani.