women with a black hat - Bucky Barnes [Completed]

put a little love on me

BUCKY

A lány erőtlenül dőlt bele az ölelésembe, miután kimondta a nehéz szavakat. A válla megállíthatatlanul rázkódott a zokogástól, ami már több perce rázta a testét. A hátát simogatva suttogtam a fülébe kedves és nyugtató szavakat, de ilyen helyzetben elég nehéz bármit is tenni. Engedtem, hogy kimondja azt, ami nyomta a szívét. Szerettem volna, ha biztonságba érzi magát, és kisírja magából a feszültséget.

- Minden egyes nap úgy keltem fel, hogy bárcsak soha többé ne kellene kinyitnom a szememet, és eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van velem. - motyogta halkan a mellkasomba. Minden egyes szavának hallatán összeszorult a szívem. - Annyira meg akartam felelni apunak! - csuklott el a hangja a sírástól.

- Lehet egy kérdésem? - kérdeztem halkan, miután adtam néhány puszit a hajába, és egy kicsit lecsillapodott a sírása. Felpuffadt arccal nézett a szemeimbe, vöröslő és bánatos szemekkel.

- Én mondtam, hogy kérdezz, szóval csak nyugodtan. - bólintott egyet, és az ölébe nézett, ahol idegesen tördelte az ujjait. Megállítva az ideges mozdulatait, a kezembe vettem kézfejeit, és a számhoz emelve, lágy puszit nyomtam a tenyerére, mire mosolyra húzta a száját.

- Miért hívod apunak azt az embert, aki ilyen rosszul bánt veled? - ejtettem ki lassan a szavakat, kissé félve Alora reakciójától és válaszától.

Már elég régóta járt ez a kérdés a fejemben, de soha nem mertem megkérdezni tőle. Bármikor feljön a beszélgetésben a múltja, mindig tereli a szót. Nem szeret kitérni az apuval kapcsolatos dolgokra, pedig elég sok kérdésem lenne vele kapcsolatban.

- Ez egy elég összetett kérdés... - húzta el a száját a lány, és a földre szegezte a tekintetét, kerülve a pillantásomat. - És egy elég hosszú és bonyolult történet, amivel nem akarlak untatni...

- Én kérdeztem, szóval nem fogsz untatni. - szakítottam félbe a terelését gyorsan, mielőtt a figyelmemen kívül átsiklott volna egy másik témára. - Figyelj, nálam biztonságban lenne a titkod, ha megbízol annyira bennem, hogy eláruld, bármiről is van szó, de ha nem akarsz róla beszélni, akkor viszont hanyagolhatjuk a témát, és...

- Egész életemben egyedül voltam, mint a kisujjam. - szakított félbe a lány halkan, mire rákaptam a pillantásomat. - A gyermekotthonban, ahol felneveltek nem igazán foglalkoztak velem, mivel nem nagyon voltam valami társasági ember, és nem szerettem elfogadni senki segítségét. - mondta gyenge hangon.

Igazán megtörtnek látszott Alora, és feltűnően kerülte a tekintetemet, szóval egy gyors mozdulattal fordítottam a lány helyzetén. Most már a háta nyomódott a mellkasomnak, amint az ölemben ült. Karjaimat összefontam a lány hasa előtt, és az államat a vállára helyeztem. Kézfejével megragadta az összekulcsolt kezemet, és simogatni kezdte, ezzel nyugtatva magát.

- Nem nagyon gondoltam bele abba, hogy mi lehet az igazi szüleimmel. - folytatta Alora. - Valamiért nem kötődtem hozzájuk, hiába emlékeztem az igazi anyám és apám arcára.

- Emlékeztél a szüleidre? - döbbentem meg a lány beszéde közben, mire bólogatni kezdett.

- Akkor se voltam olyan kicsi, mikor ott hagytak az intézetben, de egyébként minden év karácsonyán eljöttek meglátogatni engem, a testvéreimmel együtt, mintha tényleg egy igazi család lennénk. - tért ki a kérdésemre részletesebben, mire összeszorítottam a számat.

Hogy lehet egy szülő olyan kegyetlen, hogy beadja a gyerekét otthonba, és ahelyett, hogy békén hagyták volna, beviszik hozzá a testvéreit ezzel is arra emlékeztetve, hogy ő az egyetlen, aki külön él tőlük.