A Bűn városa

25. fejezet

Sasuke:

Ahogy bezárult a lift ajtaja előttünk Itachira szegeztem a tekintetem. Nem különösebben ápoltunk jó kapcsolatot apánk előtt, mivel Itachitól, az örökösétől ezt várta el. Az apám nem különösebben szívlelt engem, ott okozott fájdalmat, ahol tudott nekem. Amikor lekerültem ide, megölhetett volna, de nem tette.
A halálom nem lett volna elég fizetség az ő be nem látott hibájáért. Életben tartott, a szenvedésem jelentette az egyedüli örömforrást neki.
Kezdetben Itachival sem voltam jóban, hisz ő engem okolt, amiért anya őket elhagyta, és én a fenti világban élhettem. Elloptam tőle anyát, amikor neki is szüksége lett volna rá. Fugaku könnyen befolyásolta akkor Itachit és elhitte ezt a baromságot.

Idővel ráébredt, hogy az apánk által felvázolt igazság, az közel sem egyezik a valóság történeteivel. Bátyám megtapasztalta Uchiha Fugaku valódi természetét és saját magától is képes volt összerakni a kirakós darabkáit.

Azonban ez már nem fogja visszahozni anyát, de legalább Itachira számíthatok, ha nem vagyunk apánk szeme előtt. Viszont mivel most az ő területén voltunk, így a hideg zsarnok szerepét öltötte magára.

Megérkeztünk a harmadik emelet jobb szárnyába, ahol Itachi lakosztálya volt. Rámutatott a ruhákra amiket fel kellene vennem.

- A vörös nem az én színem - húztam el a számat, ahogy az ing színét jobban szemügyre vettem.

- Illeni fog Sakura ruhájához - Itachi sejtelmes mosolyt villantott, míg én egy fáradt beleegyező sóhajtást hallattam. Ledobtam az inget magamról.

- Muszáj ezt a színjátékot ennyire túldramatizálni? - elégedetlenkedtem, míg kigomboltam az új ruhámat.

- Ismered apánkat - ült le Itachi a fotelba.

Magamban sötéten felszisszentem. Mindig azt hiszem, hogy ismerem apám gondolkodását, de mindig bebizonyítja, hogy képes meglepni. Kiszámíthatatlan az öreg, ez teszi őt veszélyessé.

A farmeromat is átcseréltem vászonra. Viszont a fekete lakkcipőt Itachinak rám kellett imádkoznia... Már most vártam, hogy végre vége legyen ennek az egész napnak. A saját kis rejtekhelyemen akartam lenni és Sakurát is biztonságban akartam tudni.

Ahogy haladtunk a legfelső szint felé, az idegesség úgy nőtt bennem. Soha nem éreztem még ilyen kínzó nyugtalanságot. Talán ez azért van, mert felelős vagyok egy életért és sajnos a dolgok irányítása kezd kicsúszni a kezeim közül. Sakura tényleg csak magára számíthatott, apám ellen sajnos jelen pillanatban tehetetlen vagyok.

Bármit lépek az Sakura életébe kerülne. Ezt viszont ugye nem hagyhatom, hisz szükségem van annak a lánynak a segítségére. Csak az ő közreműködésével tudok innen kiszökni és új életet kezdeni. Egyedül életképtelen lennék a felszínen, Sakura pedig tíz évet mégis az emberek között élt, az ő tapasztalatára tudnék támaszkodni. Én ötévesen még nem sok mindent fogtam fel a világ működéséről, hisz napról-napra éltünk anyával távol az emberektől. 

Itachi kivágta az ajtót, először apám hátát pillantottam meg, utána kaptam a tekintetem a helyiség közepére. A lélegzetem is a tüdőmben rekedt Sakura ruháját megpillantva. A fodros szoknya a térdéig ért, a felsőtestét szinte nem takarta semmi. Az esküvőn is elég merész darabot kellett magára ölteni, de ez még azt is túlszárnyalta. A ruha két pántja nem bízott semmit a képzeletre. A férfiak szeme egyként tapadt Sakura alakjára, míg nekem ezt magatehetetlenül tűrnöm kellett.
Találkozott a pillantásunk, arca semmit nem árult el a valódi érzelmeiről. Itachival mindketten leültünk apánk mellé.

- Hajolj meg! - parancsolta Izumi Sakurának, majd Itachi mellé sétálva helyet foglalt.

Sakura egyenes háttal pukedlizett egyet, fejét sem hajtotta le a művelet közben. Végig tartotta a szemkontaktust apámmal. Fülemet elégedetlen felmordulás ütötte meg néhány helyről, a klán vezetőjének reakcióját a szemem sarkából figyeltem. Az apám arcán elégedettséget véltem felfedezni, szeretett a zsákmánnyal játszadozni.
Felállt, és hirtelen Sakura előtt termett, akit kissé meglepett a gyors reakció.