A Bűn városa

23. fejezet

Sakura:

A Bűn városában sohasem állt meg az élet, állandó nyüzsgés volt jellemző a földalatti bűntengerre. Az egész kupleráj területe nem haladta meg a harminc négyzetkilométert, de önálló egységként működött mélyen Konoha csatornái alatt. Akik ideszülettek, azok még sohasem láttak napfényt, a D-vitamint csepp és tabletta formájában vitték be a szervezetükbe. Nyilván egy csomó gyógyszert kell szedni, hogy fitten tartsuk magunkat, mert a táplálkozásunk nem olyan változatos, mint azt gondolná az ember.
Ha feltekintek, nem a szabad eget látom magam előtt, hanem acélgerendákat és vastag csöveket, melyeken szellőzőnyílás volt található. Ezeken keresztül kaptuk a friss levegőt, de közel sem volt olyan üdítő, mint a konohai park levegője.
Meleg és pállott levegő áramlott, sokáig tartott míg megszoktam a hely auráját.
A halál szagáról nem is beszélve...

Épp egy lépcsőn sétáltunk lefele, a környék a dudáló autóktól volt hangos. Élénk kék és rózsaszín neonfénnyel világították ki az épületeket, így egész világos volt. A Harunok területén inkább a félhomály volt jellemző, az apám nem nagyon tűrte ezeket a túlontúl kivilágított épületeket. Zsebre tett kézzel sétáltam mellette, még a táska sem volt nálam. Nem kaptam önvédelmi eszközöket, így felesleges lett volna egy üres táskát magammal hoznom.

Amióta kijöttünk a házból Sasuke a telefonjával volt elfoglalva, de fél szemét rajtam tartotta. Előtte voltam, de így is éreztem a tekintetét a hátamon.

- Itachiék átvették teljesen a kerületet - tájékoztatott Sasuke, amint a zsebébe csúsztatta a mobilját.

- Azt kezdtek vele amit akartok - rántottam meg a vállam. Nem érdekelt annak a pokoli helynek a sorsa. Szívem szerint leégettem volna az egészet.

Megrántott a vállaimnál fogva, unottan tekintettem fel rá. Az ónixok nyers fenyegetést árasztottak.

- Holnap be kell mutatnom az apámnak - hangja eléggé feszült lett - Viselkedned kell! Felette nincs hatalmam. Ne nyírasd ki magad már rögtön az első másodpercben! - Még nem láttam őt ilyen idegesnek.

- De hisz a feleséged vagyok - a törvények szerint Sasuke tulajdonát képezem, elviekben nem eshetne bántódásom a klánon belül.

- A feleségem vagy. Csak akkor leszel teljes értékű Uchiha, ha az apám elismer téged annak. Mindannyian mutánsok vagyunk, és nem fog könnyen megbékélni veled - Ahogy belegondoltam siralmas helyzetembe nevetni támadt volna kedvem.

- Szóval holnap reggelire elfogyaszt az apád - közöltem tényszerűen a közelgő végemet.

- Nem! - csattant fel határozottan - Tudom mire vagy képes és hiszem, hogy ki tudod vívni az apám elismerését.

Megálltam a lépcső utolsó előtti fokán, míg Sasuke az aljáról tekintett vissza rám.

- Komolyan gondolod, hogy van esélyem a legerősebb mutánsok egyikével szemben, mikor még veled sem bírok el? - Hangom nem volt szomorú, sem kétségbeesett. A cinizmus és a hideg beletörődöttség uralkodott el rajtam.

Nem is értem, hogy gondolhatta Sasuke, hogy mi ketten képesek leszünk innen elszökni, mikor nekem elég vészesen ketyegett az órám. Hacsak nem az éjszaka folyamán akarja végrehajtani a bosszúját az apja ellen, illetve megváltoztatni ezt a romlott várost, akkor a nullához közeli a valószínűsége annak, hogy tizenöt óra múlva én még élni fogok.

Sasuke egy könnyed lépéssel mellettem termett, egyik kezét az arcomra simította.

- Tudom, hogy képes vagy rá. Te vagy az én reményem Sakura - suttogta az ajkaimra az édes szavakat.

A máz viszont nem hatott rám. Mégis hogy lehetnék én - egy egyszerű halandó - a fénysugara, amikor ő számtalanszor mentette meg az életem, míg én csak egyszer, az is a véremnek köszönhetően. Nem a saját fizikai erőmnek.

Elvette lassan a tenyerét, ujjai közül lágyan kihullottak a rózsaszín tincseim.

- Nincsen rejtett szuper erőm. Közel sem vagyok olyan nagyszerű, mint amilyenné avanzsálsz engem - mondtam ki a keserű igazságot.

- A küldetéseid során számtalanszor meghalhattál volna. Mégis élsz. Egyszerű iskolás lányként érkeztél ide és életben maradtál a mutánsok között. Kivívtad a yakuza tagok tiszteletét, mert egy cél hajtott téged előre. A te szuper erőd az akaratodban rejlik Sakura. Ha te valamit akarsz, akkor azt el is éred. - A szavai megkeményített szívemen karcolást ejtettek.

Nem fájdalmat éreztem, hanem tompa lüktetést. Felhagytam a normális emberi léttel és érzéseimet eltemettem mélyen magamban, hogy ne akadályozzanak a célom elérésében. Loptam, öltem, hazudtam, úgy teljesítettem a parancsokat, mint egy gép. A mutánsok génjében kódolva van a pusztítás, de Sasuke mégis képes megérteni a aggodalmam, hisz élt a halandók világában és több emberség szorult bele, mint bármelyik tagba itt egyáltalán.

- Pusztán akarattal képes vagyok legyőzni az apádat? - A kérdésem nyomán számító mosoly ült ki ajkaira.

- Pusztán az akarat nem elég. Szükséged lesz leleményességre, kitartó erőnlétre és azokra a szemtelen ajkakra itt - húzta végig a mutatóujját számon.

Elvigyorodtam.

- Az előbb még azt mondtad viselkedjek az apád előtt. Döntsd el, hogy mit vársz el tőlem - tettem csípőre a kezem, a lezser pulcsim lecsúszott a vállamról.

Sasuke szeme villant egyet, majd újra az arcomra fókuszált.

- Én holnap győzelmet várok el tőled! - nyúlt az állam alá.

Álltam a testemet felfaló tekintetét.

- Meg fogod kapni! - sötéten villantak a szemeim, az adrenalin már átjárta a testemet, ahogy a holnapi napra gondoltam. 

Ha az apám másra nem is, de ölni és túlélni megtanított.

- Ahhoz, hogy diadalt arassak, jól meg kell tömnöd a gyomromat, éhesen hasznavehetetlen vagyok - léptem ki az aurájából. Leugrottam a lépcsőről, várakozóan tekintettem vissza rá.

- A vacsorát nekem kell állnom úgy érzem - sóhajtotta tettetett fájdalommal.

- Még szép - paskoltam meg a vállát - Minden vagyonom rád szállt. Egy szegény, nincstelen nő vagyok, akit el kell tartanod - feltekintettem a mennyezetre, Sasuke követte a tekintetem - Egy nap viszont ez változni fog. Egy nap mindannyian a magunk urai leszünk - suttogtam alig hallhatóan.

Egy nap feljutunk a felszínre és újra szabadok leszünk.

De ehhez előbb Uchiha Fugaku elismerését ki kell vívnom!